Theaitétosz

Szókratész találkozik barátja egyik tanítványával, egy Theaitétosz nevű fiatalemberrel, akivel a tudás mibenlétének kérdését vitatják meg. Ez a Theaitétosz azonos a híres ógörög matematikussal, de itt ebben a párbeszédként még fiatalként szerepel.

A kérdés: mit nevezünk tudásnak?

Az első meghatározás: a tudás az észlelés. Aki valamit észlel, az tudja is azt.

Szókratész megjegyzi, ez Prótagorasz álláspontja is, aki ezt picit másként magyarázva kijelenti: az ember minden dolgok mércéje, a létező dolgoknak úgy, ahogy azok léteznek, a nemlétezőknek meg úgy, ahogy azok nem léteznek.

Vajon a dolgok tehát azok, aminek látszanak? Azaz ami nekem valaminek látszik, az másnak is annak látszik? Az érzékszerveink tehát tudást adnak? Akkor miért van az, hogy pl. ugyanazt a szelet egy ember kevésbé hidegnek érzi, mint más? Prótagorasz szerint tehát ugyanaz a szél egyszerre többféle, vagy csak az, hogy valakinek ilyen, másnak meg olyan? Nyilvánvalóan az utóbbit állítja.

Mi azonban az észlelés? Mivel mindig valami létezőre vonatkozó és azonos a tudással, így a tudás mindig hibátlan? Hiszen ha az észlelés és a tudás ugyanaz, akkor a tudás hibátlan kell, hogy legyen.

Szókratész megjegyzi, hogy sok filozófus szerint eleve nem lehet a dolgokról beszélni, mivel azok mindig mozgásban vannak – lásd Prótagorasz, Hérakleitosz, Empedoklész nézeteit -, a nagy kivétel Parmenidész. (Parmenidész a dolgokat látszatoknak hitte.)

Platón nem adja vissza teljesen pontosan a megnevezett filozófusok nézeteit, ezt vegyük figyelembe! Lásd bővebben itt!

De mi a helyzet az örök mozgással és az észleléssel?

Minden egymástól való függésben létezik. Az észlelés is, hiszen az egy folyamat az észlelt és az észlelő között. Ami valakinek valamilyennek tűnik, az nem tűnik ugyanolyannak másnak, sőt még ugyannak az embernek sem tűnik ugyanaz mindig ugyanolyannak.

Észleteink szubjektívek, azt se tudjuk biztosan, mikor vagyunk ébren és mikor alszunk. Ugyanez a helyzet egyes betegségekkel, melyek hamis észleteket okoznak. Tudjuk-e tehát azt amit észlelelünk? A következtetés az, hogy nem.

Továbbá nem igaz Prótagorasz tétele se, hogy az ember minden dolgok mércéje.

Aki valaha megismert valamit, s ez megvan emlkezetében, az vajon képes nem tudni azt? Nem, ez nem lehetséges. De ha ez igaz, akkor a következtetés az, hogy lehetséges tudás észlelés nélkül is, azaz téves a korábbi feltételezés, hogy a tudás észlelés. Hiszen az emlékezésnek nem része az észlelés.

Prótagorasz azonban azt mondaná ebben a kérdésben, hogy a valamiről az emlékezetben létező tudás nem azonos azzal, amit az illető arról a valamiről szerzett az érzekelés pillanatában. Azaz ilyen értelemben lehet egyszerre tudni és nem tudni valamit. Hiszen az ember is állandó mozgásban van, változik élete során. Továbbá a tudást illetően az emberek eltérőek: van jobb és rosszabb tudás, hiszen egy adott téma szakértője nyilván jobban ért az adott témához, mint más ember. Prótagorasz azt mondaná, elmélete 2 módon cáfolható:

• be kell bizonyítania, hogy érzéseink nem egyéniek és viszonylagosak,
• vagy azok ugyan, de az észlelésben kialakult észlelet nem egyéni.

Ha ezt valaki nem képes igazolni, akkor mégis Prótagorasz tétele igaz, hogy mindennek a mértéke az ember.

Ha általunk nem ismert idegen nyelvet látunk vagy hallunk, látjuk a betűket, halljuk a beszédet, de nem értjük azokat. A „tudás” itt azonban jelentheti azt is, hogy felfogjuk a betűket és a hangokat

Nézzük meg azonban a kérdést még egyszer!

Mit jelent tehát valójában az örök mozgás elve és az, hogy az ember mindennek mértéke?

Prótagorasz tehát azt állítja: minden az egy embernek, ahogy az tűnik neki. Viszont mindenki valamiben bölcsnek, másban tudatlannak tartja magát. S amikor ez szükséges, mindenki megbízik a böolcsességen, pl. hajótörés esetében a tapasztalt tengerészben. A bölcsesség igaz tudás, míg a tudatlanság hamis vélemény az emberek szerint. Ahogy a betegnek egy édes étel keserűnek tűnhet, majd amikor egészséges lesz, már édesnek érzi.

Nincs ember, aki ne tartana valaki mást tudatlannak vagy tévedőnek. Pedig ez ellentmond Prótagorasz tételének. Miért? Mert ha valaki valamit igaznak nyilvánít, akkor vagy azt kell feltételezni, hogy mindenki más szintén igaznak mondja ugyanazt vagy azt, hogy mindenki más véleménye nem számít. Viszont tény: mindig van ellenvélemény. Amiből az következik: ami valakinek igaz, az másnak hamis. Ugyanez következik abból is, ha az feltételezzük, hogy mások véleménye nem számít.

Magának Prótagorasznak se lehet igaza, hiszen sokan nem értenek vele egyet. Azaz ha mindennek a mértéke az ember, akkor ha az emberek többsége szerint nem igaz Prótagorasz tétele, akkor az nem igaz. Hiszen ő azt állítja, mások véleménye igaz, míg ezek a mások nem állítják ugyanezt másokról, köztük Prótagoraszról!

Viszont Prótagorasznak igaza van, hiszen tény: a legtöbb alapvető érzés igaz, pl. a szárazság, melegség azonosan érződik mindenki által. Azaz azok az észleletek, melyeket közvetlenül érzünk érzékszerveinkkel. Ezekben tehát tudásunk helyes, leszámítva a már említett betegség esetét. Prótogarasz a nem közvetlen érzetekre érti, hogy azok azok, amilyenek, pl. az, hogy mi igazságos csak attól függ, hogy az emberek közössége mit tart annak.

Könnyű bizonyítani, hogy nem minden ember tudása igaz. De azt nehéz bizonyítani, hogy egyes ember érzete valamiről téves, márpedig ezt kell bizonyítani, ha elfogadjuk, hogy a tudás észlellés.

Lássuk most azokat, akik szerint minden mozgásban van.

Mit értünk mozgás alatt. Két dolgot:

• a dolog helyváltoztatást,
• a dolog változását.

A dolgokra jellemző mind a kettő.

Az észlelés folyamata az észlelt és az észlelő viszonya, melyben mindkettő mozgásban van. Ez a mozgás mindkét fenti mozgástípus meglétét jelenti. Ebben az esetben viszont semmit se tudunk, hiszen mire képzetet alkotunk valamir, az már meg is változott és a mi érzekelésünk is megváltozott vele egyidőben. Ez pedig azt jelenti, hogy minden válasz helyes. Valójában még az „ez”, „az”, stb. szavak használata is problémás a folytonos változás miatt. Az örök mozgás tanának hívei kénytelenek leszek valamilyen új nyelvezetet kitalálni.

Visszatérve most az eredeti kiindulópontra, mely szerint a tudás észlelés, felmerül a kérdés, maguk az érzékszervek adják a tudást vagy azokon keresztül lesz tudás. Ha pl. fehér színt látunk, a fehérséget, a fehérséget maga a szem állapítja meg vagy a fehérség beérkezik a szembe, amit aztán valami más – pl. nevezzük léleknek – dolgoz fel? Nyilvánvalóan az utóbbi az igaz, hiszen több érzékszervünk van, s azok sok esetben ugyanazt észlelik, a közös észleletet pedig nem dolgozhatják ki egyenként. (Amit Platón itt léleknek nevez, azt ma értelemnek neveznénk, Platón a lélek szót jóval szélesebb értelemben használta, ahogy azt manapság szokás.)

Viszont az „azonos”, „különböző”, „sok” képzetek nem érzékszerveink közvetlen működésének eredménye, ezeket egyetlen érzékszervvel se lehet megmagyarázni, hiszen pl. az azonosságot nem észleli egyik érzékszervünk se. Azaz ezeket az értelem – a lélek – érzékszervek nélkül tudja.

A következtetés: a tudás nem lehet észlelés, hanem az észleletek feldolgozása, melyhez viszont olyan tudás is tartozik, mely nem észlelés eredménye! Azaz a kiinduló tézis cáfolva lett: a tudás nem észlelés.

Közben Szókratész elveti Parmenidész álláspontjának megvitatását, mely Prótagorasz és Hérakletosz tételeinek tökéletes ellentéte. Hozzáteszem: valójában erre nincs is szükség a tudás meghatározásához, hiszen Parmenidész szerint minden látszat, az egyetlen egységes létezőt kivéve.

Mi tehát a tudás?

A második meghatározás: a tudás a dolgokról az értelem által alkotott vélemény.

Nyilván mem lehet minden vélemény tudás, hiszen maga a vélemény szó már jelzi, lehet igaz és hamis vélemény is.

Aki valamiről véleményt alkot, arról alkot véleményt amiről tud vagy arról amiről nem tud. Az előbbi.

Lehetséges-e az, hogy valaki tud valamit és mégsem tudja azt? Nem.

Aki hamis véleményt alkot, úgy gondolja, hogy az a dolog, melyről tud nem az a dolog, melyről tud, hanem valamilyen más dolog, melyről tud, így tudva mindkettőről tudatlan? Ez nem lehetséges.

S fordítva? Azaz aki nem tud egy dologról, gondolja-e azt, hogy az egy másik dolog, melyről szintén nem tud. Ez sem lehetséges.

Viszont az teljesen lehetetlen, hogy aki tud egy dologról, az azt olyan dolognak gondolja, amiről nem tud.  S az is, hogy nem tud egy dologról, s azt olyan dolognak gondolja, amiről tud. Sőt ezek ellentéte abszurdum.

De akkor mikor lesz valamiről hamis vélemény? Hiszen az ember vagy tud egy dologról vagy nem tud róla, harmadik eshetőség nem létezik.

A kérdést nem a tudás és nemtudás oldaláról kell tehát vizsgálni, hanem a megítélés szemszögéből: valaki hiheti azt tévesen, hogy tud valamiről, miközben nem tud róla, s fordítva.

A vélemény mindenképpen valamilyen létező dologról van, nemlétezőről nem lehet vélemény.

A hamis vélemény felcserélt vélemény. Pl. egy ember egy létező dolgot más létező dolognak vél, melyről tudomása van, így téves vélemény alakul ki benne: a két dolgot felcseréli elméje.

Amikor ez történik, az ember mindkét dologra kell, hogy gondoljon, vagy csak az egyikre a kettő közül? Minkét eset lehetséges.

Mi a gondolkozás? Az elme által lefolytatott egyfajta önmagával való beszélgetés, melyben az elme meggyőzi magát az érzetek alapján valamiről.

Amikor valaki hamisan ítél, akkor meg van győzödve, hogy az egyik dolog valamely másik dolog. De ez nem lehetséges akkor, ha az illető ismeri mindkét dolgot. S akkor se, ha csak az egyiket. Azaz az előbbi tétel képtelenség: azaz nem áll, hogy a téves ítélet felcserélést jelent.

A következtetés az, hogy téves az a kiindulópont, mely szerint aki tud egy dologról, az azt olyan dolognak gondolja, amiről nem tud és az is, hogy nem tud egy dologról, s azt olyan dolognak gondolja, amiről tud. Pl. lehet, hogy látok egy ismeretlen személyt, akit távolról egy ismerősömnek hiszek. Ez azért lett eddig kizárva, mert az jelentené, hogy egyszerre tudok és nem tudok valamit.

Lehetséges, hogy valaki nem tud valamit, majd megtanulja azt? Természetesen lehetséges.

Képzeljük el az értelmet, mint egy viasztömböt, mely lehet tiszta és lehet kevésbé tiszta! Észleleteink és gondolataink ebbe a viasztömbbe jegyződnek fel, s ott vannak addig, míg nem törlődnek ki onnan, ami a felejtést jelenti. Így lehet, hogy valaki egyszerre tud és nem tud valamit. Ez azt jelenti, hogy észlelek valamit, amiről tudok, de azt nem annak a tudásnak a viaszlenyomatának feleltetem meg, hanem valamely más dologénak, ugyanúgy ahogy pl. valaki felcseréli a cipőjét. Ennek az lehet az oka, hogy a dolog érzete nem egyezik annak viaszlenyomatával az értelmemben. Ebből az következik, hogy hamis vélemény csak olyan tudás lehet, ami megvan bennünk, hiszen nem gondolhatunk semmiről se olyat, amit nem tudunk.

Amikor a viszatömbünk tiszta és mély, gyorsan tanulunk, jó az emlékezőtehetségünk, s nem keverjük a dolgokat. Ha ez nem így van, vagy gyors tanulási képesség rossz emlékezőtehetséggel, vagy lassú tanulás gyors emlékezőtehetséggel.

A végkövetkeztetés: hamis vélemény nem létezik sem az észlelések egymás közötti viszonyában, sem a gondolatokban, hanem a gondolatoknak az észleléssekkel való viszonyában. Erre viszont ellenérv, hogy pl. lehetséges tévedni egy matematikai műveletben, ahol csak gondolatokról beszélhetünk, nem észlelésekről. Azaz mégis lehetséges, ami már ki lett zárva: hogy egy ember egy tudott dologról azt gondolja, az egy másik tudott dolog. A következtetés: a hamis vélemény mégse határozható meg úgy mint a gondolatoknak az észleléssekkel való viszonyukban létező valami.

Visszatérve az eredei kérdésre: mi a tudás?

Tegyünk különbséget a tudás megléte/birtoklása és a vele való rendelkezés között! Ahogy aki vesz egy ruhát, annak a ruha megvan, birtokosa annak, de ha nem használja azt, akkor nem rendelkezik vele..

Vagy a fordítottja: akinek vadgalambjai vannak, az rendelkezik velük, de nem birtokolja őket.

Ugyanez  a helyzet a tudással, megszerezzük, de nem feltétlenül rendelkezünk vele. Ezért lehetséges, hogy bár képtelenség az, hogy valaki nem tud valamit, amit tud, mégis tévedhet az illető. Ugyanaz, mint amikor valaki el akar kapni egy madarat, de másik madarat fog meg a madárketrecéből. Ennek következménye: semmi se képes megvédeni minket a tudatlanságtól.

Azaz ez a tételt is el kell vetnünk.

A harmadik meghatározás a tudásról: a tudás a dolgokról az értelem által alkotott, ésszel indokolt igazvélemény. Arra adható ilyen észbeli indoklás ami megismerhető, a megismerhetetlen nem indokolható ésszel.

Szókratész megjegyzi: egyesek szerint a világ alapelemei nem magyarázhatóak, azaz ezek az elemek csak észlelhetőek, de nem magyarázhatóak, ez csak azokra a dolgokra lehetséges, melyek ezekből az elemekből állnak. De tartható-e ebben az esetben az, hogy a tudás a dolgokról az értelem által alkotott, ésszel indokolt igazvélemény, hiszen ebben az esetben ez ellentmond az alapvető elemek tudásával.

Olyan ez, mint a szótagok és a hangok kapcsolata. A hangok önmagukban nem hordanak jelentést, míg a belőlük álló szótagok igen. A példa Szóktatész nevének első szótaja („szó”), mely magyarázható, míg elemei nem azok. Viszont egy szótag nem mondható ki elemei ismerete nélkül. A szótag tehát vagy egy egész, mely nem tartalmaz elemeket vagy a benne lévő elemek összege nem azonos vele – mindkét elképzelés abszurd.

Nézzük meg azonban mit értünk ésszel való indoklás alatt! Ez lehet:

• a dolog szóbeli kifejtése, ez viszont nyilvánvalóan nem igaz, hiszen mindenki képes bármit kifejteni,
• alapemeinek felsorolása, ez abszurdum, hiszen pl. egy kocsi megmagyarázható anélkül, hogy valaki ismerné annak minden egyes részét,
• a dolog más dolgoktól való eltérésének elmondása, ami viszont körkjörös érvelésbe torkollik, hiszen ahhoz, hogy valaminek a más dolgoktól való eltérését el tdjuk mondani, tudni kell azt, azaz így a meghatározás az lenne: a tudás a dolgokról az értelem által alkotott, tudással indokolt igazvélemény.

A végkövetkeztetés: nem tudtuk meghatározni mi a tudás.

Két melléktéma is van az írásban.

Az egyik: a filozófusok esetlenek a hétköznapi életben. Sokszor miközben a dolgok háttéréről elmlélkednek, megfeledkeznek az alapvető hétköznapi dolgokról, azokat nem képesek megfelelően ellátni. A  bíróságon se képesek magukat kellő módon kifejezni.

A másik: Szókratész magát szülésen segédkező bábához hasonlítja, azaz segíti a tanítványait, beszélgetőtársait, hogy azok „megszüljék” saját gondolataikat.