A csecsen háborúk

Csecsenia sosem volt független állam a XIX. sz. előtt.

Csecsenia és a környező vidék három nagyhatalom határvidéken volt megtalálható: ezek Irán, Oroszország és Törökország. A csecsenek földje mindig e 3 állam lazább vagy szorosabb függőségében volt megtalálható.

A Kaukázus északkeleti része először 1828-ban tudott önálló államként létrejönni Kaukázusi Imamátus néven. Az állam központja Dagesztán középső része volt, de hozzá tartozott Csecsenia is.

A független államiság 1859-ig tartott, amikor Oroszország a területet meghódította és magához csatolta. A partizán jellegű harc az új uralom ellen azonban sosem szűnt meg.

1917-ben a kommunisták hatalomrajutása Oroszországban adott ismét lehetőséget a független államiságra, ekkor megalakult a Hegyi Köztársaság, melynek része volt Csecsenia is. 1919-ben az államot visszalfoglalták az orosz cárista erők az orosz polgárháború során, ez arra késztette a legyőzötteket, hogy a kommunista oldalt támogatva lépjenek harcba. Amikor 1921-ben a kommunista erők győztek, létre is lett hozva a Hegyi Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság a volt Hegyi Köztársaság keleti részen, az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaságon belül. 1922-ban ez meg lett szüntetve és fel lett osztva, az egyik új közigazgatási egység a Csecsen Autonóm Terület lett (azaz az autonómia foka csökkentve lett).

1936-ban Csecsenia egyesítve lett Ingusetiával (a csecsenek és az ingusok két közeli nép, kb. mint a csehek és a szlovákok, nyelvük is kölcsönösen érthető), s az új közös területi egység fel lett emelve autonóm köztársasági szintre.  A Szovjetúnió elleni német támadás során kitört a csecsenek és ingusok felkelése a szovjet uralom ellen, a felkelést a német hadvezetés is segítette. Ezért a Kaukázus szovjet visszahódítása után, 1944-ben a csecsen és a ingus nép kollektív bűnössége lett kimondva, a büntetés pedig az autonómia megszüntetése, majd a teljes lakosság áttelepítése Kazahsztánba lett. Sztálin halála után, 1956-ban a büntetés visszavonásra került: visszállításra került az autonómia és a lakosság visszatérhetett.

a Csecsen-Ingus ASZSZR zászlaja, szovjet egyenstílusban, rajta a köztársaság neve orosz, csecsen és ingus nyelven

(csecsenül a “csecsen” szó = “nohcsijn”)

a független Csecsenia zászlaja (1991-1999)

Csecsenia jelenlegi zászlaja

A Szovjetúnió utolsó korszakában, 1990-ben a Csecsen-Ingus ASZSZR kimondta szuverenitását, ami azonban akkor nem jelentett függetlenséget. Konfliktus alakult ki a csecsenek és az ingusok között: míg az ingusok körében az oroszpárti politikai irány győzött (tehát a Szovjetúnió része kívántak maradni autonóm területként), addig a csecsenek között a teljes függetlenség terve lett a vezető irány. 1992-ben az orosz parlament határozatot fogadott el a Csecsen-Ingus Köztársaság felosztásáról két új autonóm köztársaságra. A csecsen vezetés a határozatot nem fogadta el, kikiáltotta Csecsenia függetlenségét.

Bár az ország függetlenségét senki se ismerte el, a gyakorlatban sikeresen működött független államként. Az orosz központi hatalom képtelen volt akaratát érvényesíteni a térségben a Szovjetúnió szétesése miatti totális káoszban.

Közben magában Csecseniában polgárháború robbant ki a kormányzat és az ellenzék között, az ellenzéket támogatta az orosz központi vezetés is, de a kormányzat sikeresen megvédte magát.

Az orosz politikusok liberális része a függetlenség elismerését támogatta Csecsenia részére, azon az alapon, hogy az ország képtelen a területet visszaszerezni. Jelcin elnök azonban – máig nem tudni pontosan milyen okból – ebben a kérdésben határozottan elutasított a belső liberális és a nemzetközi nyomást. Miután Jelcinék 1994-ben az összes orosz autonóm területtel – természetesen Csecsenia kivátelével – sikeresen elfogadtatták az új orosz alkotmányt, mely kizárta az autonóm területek elszakadását, megnyílt az út a csecsen kérdés katonai megoldására.

Az orosz szövetségi erők a csecsen elnök ellenzékét támogatva kezdték meg a harcokat 1994 októberében, bár hivatalosan a szövetségi csapatok csak decemberben kezdték meg nyíltan a háborús cselekményeket. 1996 augusztusáig tartottak a harcok, melyeket a szövetségi erők, jobb katonai technikájuk és nagyobb létszámuk ellenére, gyakorlatilag elvesztették. A háborút lezáró békeszerződés nem mondta ugyan ki, hogy Oroszország elismeri Csecseniát független államként, azonban a tartalmi elemek azt mutatták: ez 2 független állam megállapodása. Az orosz közvéleményt mindez mélyen megdöbbentette: hiszen 6 ezer orosz katona gyakorlatilag értelmetlenül halt meg, ráadásul az orosz vezetés képes volt egy asztalhoz ülni azokkal, akik több terrorista akcióért is felelősek voltak.

Magában Csecseniában a kormányzat elleni belső harc nem állt, csak most már nem orosz támogatással, hanem iszlamista támogatással indult a harc. Az iszlamista harcosok szerettek volna Csecseniában iszlám államot létrehozni, valamint kihasználni az oroszok nyilvánvaló gyengeségét az egész Kaukázus „felszabadítására”. 1999 augusztusában a csecsen iszlamisták betörtek Dagesztánba, itt azonban már pár hét alatt vereséget szenvedtek a szövetségi erőktől. Közben csecsen terroristák felújították a terrorista módszereket is, több lakótömbet ért bombatámadás – az egyik támadás Moszkvában történt – összesen közel 300 áldozattal. Mindez események hatására, az újonnan kinevezett miniszterelnök, Vlagyimir Putyin (1999 augusztusában nevezte ki őt Jelcin) sikeresen megnyerte az orosz vezetést új háború indítására Csecsenia ellen.

A második csecsen háború már egészen más körülmények között zajlott, mint az első. A katonaság sikeresen leküzdötte a hibáit az első háború tapasztalataiból tanulva. Az 1996-os vereség után sokkal többpénzt kapott az orosz hadsereg, mint korábban, a káosz lassan megszűnt, s ennek eredményeként a haderő lelki állapota is sokat javult. Míg az első háborúban rosszul kiképzett, rosszul felszerelt katonák harcoltak, gyakran azonnal megadva magukat az első ellenséges támadás után, a harcok között pedig gyakran eladtak felszerelésüket az ellenségnek, a második háborúban már csak megfelelően kiképzett embereket küldött harcolni az orosz hadvezetés, akik képesek voltak teljesíteni a parancsokat.

Természetesen azonban a legnagyobb segítség a csecsenek megosztottsága volt. A csecsenek között egyre inkább nőtt az elégedetlenség az elsősorban idegen – arab – iszlamista vezérek ellen, akik az iszlám egy olyan verzióját akarták kényszeríteni a lakosságra, mely a térségben teljesen idegen volt. Putyin felismerte: nem lehet a csecseneket legyőzni csak katonai úton, szükséges, hogy maguk a csecsenek forduljanak a szeparatista vezetés ellen. Az egyik csecsen vezető, Ahmad Kadirov főmufti már 1998 nyarán szervezkedni kezdett a csecsen vezetés ellen, majd a szövetségi erők támadása után alkut ajánlott Moszkvának, amit az orosz vezetés el is fogadott. A háború ezek után a legtöbb csecsen csapatnak Kadirovhoz csatalkozásával szövetségi győzelemmel ért véget 2000 májusában. Az iszlamista harcosok folytatták ugyan tevékenységüket még éveken át, de már csak egyes önálló akciókra volt erejük, legnagyobb cselekedetük Kadirov megölése volt 2004-ben. A nemzetközi helyzet is segített: a 2001-es szeptemberi New York-i terrorakció után az amerikai kormányzat abbahagyta a csecseniai iszlamisták finanszírozását, miután kiderült, hogy azok kapcsolatban állnak a repólőgépeltérítéseket végrehajtókkal. A helyzet 2010-re lett teljesen stabil, ekkorra sikerült kiűzni minden illegális fegyverest Csecseniából.

Ma Csecsenia sajátos képződmény. A jelenlegi elnök Ramzan Kadirov, a meggyilkolt Ahmad Kadirov fia, gyakorlatilag egyfajta teljhatalmú sejkként irányítja a területet (formailag persze ő választott vezető, de sose kapott még 95 %-nál kevesebb szavazatot), sok esetben az orosz törvényeket figyelmen kívül hagyja, viszont Moszkva teljes támogatását élvezi, mivel hatásosan harcol a szeparatizmus és az iszlamizmus ellen. Az életszínvonalat illetően Csecsenia az elsők között van az észak-kaukázusi térségben.

Kadirov kormányülésen, csecsenül beszél

Maga Kadirov is eléggé érdekes személyiség. 10 gyereke van – ugyanattól a nőtől -, hobbija a boksz, a lóverseny (nem fogadóként, hanem lovasként), a néptánc, valamint az Instagram.