Mindig utáltam a sakkot. 5 évesen megtanított sakkozni a nagyapám, de sose tudtam megkedvelni. S nem amiatt, ami miatt a legtöbben nem szeretik a sakkot: a több lépésben gondolkodás miatt, hanem az egész környezet miatt. Egyszerűen nem tudtam beleélni magamat, arra pedig végképp sose akartam időt szánni, ami a jó sakkozókat jó sakkozókká teszi: hogy képesek idegen sakkpartikat tanulmányozni, elemezni, megtanulni. A sakk olyan számomra tehát, mint a ritmikus gimnasztika, a kemény pornó vagy a fantasy filmek – egyszerűen untat.
Ami most van az viszont egyfajta ballib egylépéses sakk. Azt mondják, hogy minden oknak egy okozata van, s kész, vége mindennek, nem lehetnek láncok.
A kedvencem a Gyurcsány-éljenzés abban az alakban, hogy Gyurcsány nagyszerű politikus, hiszen Orbán “retteg” tőle.
Valószínűleg most nagy titkot árulok el a legfanatikusabb ballibeknek, de a valaki ellen való harc nem feltétlenül a rettegés jele, sőt elég ritkán az. A rettegésünk tárgyáról jellemzően hallgatni szokás, s nem üvölteni.
Szóval ha valakiről állandóan beszélünk, akkor az nem azt jelenti az esetek 99+ %-ában, hogy attól a valakitől rettegünk, hanem jellemzően azt: az illetőt szeretnénk fenntartani a létezésben, mert hasznos számunkra a további létezése.
A politikai harcban hogyan is tudjuk a hasznos ellenfelet segíteni? Dicsérettel az egybites logika szerint. Ami marhaság, hiszen az ellemség tábora számára az ellenoldal dicsérete ellenhatást ér el. Szóval: az intenzív támadás az ideális eszköz, hogy hasznos ellenfelünk erősödjön az ellenoldalon.
Kedves egybites ballibek, tessék legalább kémfilmeket nézni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: