Kommunizmusbeli élményem: a masszív marhaságokat sokaság előtt beszélő ember hirtelen megváltozik, amikor négyszemközt maradunk vele.
Persze, mindenki kicsit másképp beszél különböző helyzetekben. De a kommunista valóság egyik sajátossága az volt, hogy ritkán volt koherencia a “hivatalosság” és a “magánélet” között. A kommunista ember tudta, a hivatalos szövegverzió egyszerűen nem igaz. S még akkor is tudta ezt, ha egyébként alapvetően rendszerhű volt: ekkor jellemzően valamilyen “magasabb” szemponttal, szükségszerű kényszerrel mentegette a hazugságot.
Mondok is egy jellemző példát. A szovjet rendszer a parlamentarizmus tagadásával indult, hiszen már Marx azt mondta, a szabad választás és a parlament nem eredményez demokráciát. Közismert: a bolsevik hatalomátvétel – 1917. november 7. – után rendeztek egy szabad parlamenti választást Oroszországban, november 27-én – a dátum még a kommunista hatalomátvétel előtt lett eldöntve, s Leninék úgy vélték, nem lenne indokolható a már kiírt választás eltörlése, plusz abban hittek, azon úgyis nyerni fognak.
Aztán Leninék másodikak lettek, alig 23 %-ot kapva. Így a megválasztott parlament összesen egyszer ülésezett, az első ülésnap végén a parlament fel lett “oszlatva”: Lenin utasította az őrséget, zárja be az ülést (ez “az őrség elfáradt” híres szavakkal lett bejelentve). Bár a parlament döntött, még aznap délután új ülés lesz, azt a kormányzat már nem engedte megtartani, ehelyett kormányhatározat mondta ki: ezentúl a törvényhozó parlament nem a parlamenté, hanem a tanácsoké (oroszul “szovjet”, innen a szovjet szó).
A “szovjetek” felépítési mechanizmusa a közvetlen demokrácia sajátos alakja volt, azaz a választók csak a helyi szerveket választották meg, mégpedig delegálás útján- Kislátszámú munkahelyi és lakóhelyi közösségek kiválasztottak saját maguk közül képviselőket, majd ezek a képviselők nagyobb egységekben delegáltak felsőbb szerveket. Legfelül a Tanácsok Legfelsőbb Kongresszusa állt, mely saját tagjaiból delegálta a Legfelsőbb Tanácsot, mely aztán delegálta a kollektív szovjet államelnökséget (a Legfelsőbb Tanács Elnökségét) és a legfelsőbb végrehajtó hatalmat, a Végrehajtó Bizottságot (későbbi nevén: Népbiztosok Tanácsát). Minden szinten mindenki visszahívható volt bármikor, nem is kellettek így külön választások, hiszen bármikor választani lehetett, hiszen ez eleve delegálás volt, nem választás a szó szoros értelmében.
Természetesen a valós helyzet az volt, hogy a kommunista párt irányította a “szovjeteket” minden szinten. Az alsó szintű “szovjetek” megválasztásánál a helyi kommunista pártszervezetek vezették le az egész folyamatot. 1921-től a Legfelsőbb Tanácsban már semmilyen más párt nem volt jelent, csak a kommunista párt, de 1917-1921 között is abszolút többségben voltak a kommunisták, bár akkor még létezett hivatalosan ellenzék is (a legnagyobb ellenzék az antipolgári, de egyben antikommunista agrárszocialisták voltak, hivatalosan csak 1923-ban lettek betiltva).
Na most, a lényeg: lett egy a polgári demokráciáktól teljesen eltérő rendszer. Azonban Sztálin valamiért kitalálta, ez így nem jó, így az 1936-os szovjet alkotmánnyal visszahozta formailag a polgári választási rendet, s 1938-ban már ismét “normál” parlamenti választás zajlott a Szovjetunióban. Persze akkor már csak a kommunista párt létezett, a parlament nem végzett semmilyen valós munkát (évente pár napot ülésezett csak), s minden valós hatalom a pártvezetéshez került, de formailag mégis tény: a szovjet állampolgárok akkortól közvetlenül szavaztak a parlamenti képviselőkre, lakóhelyük szerinti közigazgatási egységek szerint, ahogy ez nyugaton szokás. Név szinten változás nem történt egyébként, a szovjet parlament neve maradt Legfelsőbb Tanács, de a tartalom egészen más lett.
Tulajdonképpen Sztálin akkor alakította ki azt, később a kommmunista Magyarországon bevezetett rendet, hogy egyrészt van a Párt, annak valóságos hatalmat gyakorló vezetése, de másrészt van dísznek egy teljesen funkciótlan parlament is, melyre választások is zajlanak 4-5 évente, bármilyen ellenzéki vagy akár független jel9ltek nélkül.
Már a rendszervéltozás előtt kérdeztem: minek egy funkció nélküli parlament? Miért nem vállalja fel nyíltan a kommunista párt, hogy nem alkalmazza a nyugati mintát, minek az álválasztás egy hatalomnélküli szervbe? Sose senki se tudott erre választ adni. A legértelmesebb válasz is csak a “mert így alakult”, “mert így szokás” szintjén maradt.
De miért is mondtam el mindezt?
Manapság volt szerencsém nyugati emberekkel kommuninálni. Olyan emberek, akik eljönnek kelet-európai részlegeikbe, ott lelkesítő beszédet mondanak, vagy egyszerűen csak segítik az ottani munkát. Nyilvánosan mindig maximális “politikai korrektek”, azaz lelkesen ismétlik a hivatalos “pártvonalat”, lásd: a néger rasszizmus nem rasszizmus, a szivárványértékek a mindenség alapja, a nem-liberális vélemény tiltása nem ellenkezik a szólásszabadsággal, stb. Magyarul: agyatlan idióták marhaságai.
Aztán amikor az ember valamelyikükkel képes beszélni kisebb körben, hirtelen megnyílnak. Az óvatosabbak csak enyhe szarkazmust engednek meg maguknak, a bátrabbak nyíltan is beszélni mernek. Kedvenc esetem a német kolléga, aki beleszeretett Bulgáriába, pedig úgy kezdte az elején, hogy “micsoda balkáni állapotok”, aztán a végén azt mondta, bárcsak maradhatna: egyrészt baromira olcsó a vendéglátó egységek látogatása, másrészt itt szabadon lehet beszélni, nem kell állandóan vigyázni minden mondatra, mint otthon, ahol egy “helytelen” szóért meghurcolják az embert.
Egy kolléga megkérdezte tőle, miért kell erőlteni ezt az egész BLM-dolgot, aminek semmi relevanciája pl. Németországban? Azt mondta “hülye amerikai szokás”, mint az, hogy állandóan vigyorogni kell, Németországban se veszi ezt komolyan 100 emberből 99, de úgy kell tenni, minha komolyan venné, nehogy “náci” legyen, ennyi az egész.