Orosz kollaboránsok

Az orosz világháborús kollaboracionizmushoz való hozzáállás ma is rendkívül egységes, s teljesen független a politikai állásponttól.

A mai Oroszországban nagyjából 4 fő politikai irányzat létezik, kb. a következő arányokban:

• 60 % putyinizmus,
• 20 % kommunizmus,
• 10 % nacionalizmus,
• 10 % liberalizmus.

Gyakorlatilag csak a nacionalista táborban van valamilyen részleges támogatottsága a háború alatti kollaboracionistáknak. De ez még itt is kisebbségi álláspont. Kb. az a magyarázat ebben a narratívában, hogy ezek az emberek nem Oroszország, hanem Sztálin ellen harcoltak, s csak akaratukon kívül, ill. külső körülmények miatt kerültek Hitlerrel egy oldalra.

Jól mutatja ezt a fehér – antikommunista – oldal reakciója. Az orosz polgárháborút követően a vesztes oldal – “fehérek” – legtöbb vezető személyisége emigrált. Mi volt a reakciója ennek a mozgalomnak 1941-től, amikor a Szovjetúniót német támadás érte?

Alapvetően a következő 3 magatartás volt jellemző:

• a fehér vezetés abszolút többsége egyszerűen nem reagált, nem támogatta semmilyen formában a német támadást, sőt egy rész komolyan fontolóra vette, nem kellene-e Sztálint támogatni!,
• egy kis rész támogatta a németeket, de vigyázva arra, ne vegyen részt az Oroszország elleni harcban,
• egy még kisebb rész elfogadta, hogy a németek valójában felszabadítók, így kiállt mellettük.

A semleges álláspontot jól jelzi Anton Gyenyikin altábornagy, a fehér mozgalom egyik fővezerének magatartása. Ő már a 1917-es kommunista hatalomátvétel előtt szembefordult a kormányzattal, határozottan monarchista elveket vallva. Aztán a polgárháború során az egyik lesikeresebb fehér katonai vezető lett, az európai Oroszország teljes déli részében átvette a hatalmat a kommunistáktól 1918 során.

A kommunista győzelem után 1920 áprlisában Angliába távozott családjával és legközelebbi munkatársaival együtt. Pár évvel később Franciaországban telepedett le. Amikor Franciaország német megszállás alá került, a német vezetés megkereste őt, ő azonban elhatárolódott bármilyen együttműködéstől. Miután a Szovjetúnió elleni német támadást követően képes volt azt is kijelenteni, hogy jelen esetben a fehér emigrációnak becsületbeli kötelessége a volt ellenség, azaz a vörösök támogatása, hiszen most a vörösök idegen megszállók ellen küzdenek, a németek végleg lemondtak róla. Gyenyikin azt hangoztatta, ő orosz hazafi és sosem fogja az ellenséget segíteni, még akkor se, ha mélyen utálja a hazában éppen hatalmon lévő rendet. Mikor pedig 1943-ban Gyenyikin képes volt Sztálinnak egészségügyi segélyakciót szervezni a Vöröskereszten keresztül, a németek immár házi őrizet alá helyezték.

Oroszországban Gyenyikin ma orosz nemzeti hősnek számít, a szovjetkori ítéletek alól poszthumusz rehabililálták, minden rangját hivatalosan visszakapta, ahogy gyakorlatilag minden volt fehér vezérrel is ez történt, aki később se harcolt hazája ellen.

2005-ben az 1947-ben elhunyt Gyenyikin vágya teljesítve lett, maradványait áthozták Oroszországba, ahol újratemették, hivatalos állami temetési szertartást kapva. A temetási szertartást személyesen II. Alekszij orosz pátriérka vezette.

A második típusú magatartás példája az Orosz Védelmi Hadtest nevű szervezet, mely másod- és harmadrendbeli fehér emigránsokból állt. Az orosz polgárháború után sok fehér tiszt Jugoszláviába menekült, belőlük szerveződött meg Jugoszlávia 1941-es német megszállása után ez a szervezet. A Hadtest fő feladata a német megszállók segítése volt Tito partizánjai ellen. A szervezet nem vett részt soha semmilyen harci cselekményben a szovjet hadsereg ellen, kivéve pár kisebb csatát már jugoszláv területen 1944 őszén, amikor az országba már behatolt a szovjet hadsereg.

Sztálin követelte a háború után, hogy az Orosz Védelmi Hadtest minősüljön náci háborús bűnös szervezetnek, s tagjai legyen átadva a szovjet hatóságoknak. A britek és az amerikaiak ezt megtagadták, a Hadtest volt tagjai igazoló eljárás után letelepedhettek nyugaton, elsősorban az USA-ban és az NSZK-ban. Az érv az volt: ugyan a Hadtest német alárendeltségben működött, de nem követett el háborús bűnöket, ráadásul sose használt náci jelképeket.

Az igazi kollaboracionizmus példája pedig sokféle, kimagaslik közülük az Orosz Felszabadító Hadsereg nevű, 1942 végén megalakult szervezet, népszerű nevén “vlaszovisták”, a hadsereg vezetője, Andrej Vlaszov altábornagy neve alapján.

A németek a háború eleje óta tervezték, hogy valamilyen formában létre kellene hozni egy orosz fegyveres alakulatot, mely helyismerete folytán segíteni tudná a németeket. A német fogságba esett szovjet tábornokok között a németek favoritja Dmitrij Karbisev altábornagy volt, volt cári főtiszt, közismert személyiség, ráadásul nyíltan keresztény hívő, őt azonban a németek képtelenek voltak meggyőzni. Karbisev kategórikusan megtagadta a kollaborációt, amiért a végén a németek különös kegyetlenséggel ölték meg. Karbisev elutasító magatartása után jött elő Vlaszov személye. Karbisev egyébként poszthumusz megkapta 1946-ban a Szovjetúnió Hőse címet, melyet jellemzően nem kaphattak meg volt cári tisztek.

A vlaszovisták tevékenysége hírhedté vált már a háború alatt, a “vlaszovista” szó az “áruló” szinonímája lett. Ennek ellenére a németek sose bíztak meg Vlaszov embereiben, az alap feltételezés az volt, hogy a szovjet erőkkel szemben nyílt csatában nem szabad a vlaszovistákat felhasználni, mert a német hadvezetés iránti lojalitásuk ingadozó. Így segédszerepet töltöttek be, ami miatt csak növekedett az ellenérzés irántuk. Vlaszov és emberei így légüres térbe kerültek: mind a német megszállók, mind a szovjet lakosság negatívan viszonyult hozzájuk.

Hitler csak a legvégső időszakban, 1944 őszén engedélyezte Vlaszovnak az önálló cselekvést cseh területen.

Érdekes momentum, hogy a legvégén, 1945 májusának első hetében Vlaszov megpróbált átállni: a németek ellen fordult, harci cselekmények is voltak a csehországi német egységek ellen. Ez azonban nem segített már rajta, hiába adta meg magát a brit és amerikai csapatoknak, azok visszaadták őt és hadserege vezetőit a szovjeteknek.

A tábornoki rangúakat mind felakasztották Moszkvában 1946-ban, a tisztek egy kisebb része – 37 fő – szintén halálos ítéletet kapott, a nagyobb rész megúszta 20 év kényszermunkával. Az egykor 120 ezer főt számláló hadsereg legénységének egy kisebb része időben dezertált, majd nyugatra szökött – az USA az alacsonyabb rangúak esetében nem erőltette a felelősségre vonást.