Sorsok a rendszerváltó nemzedékben

Annak a nemzedéknek vagyok a tagja, mely bőven a kommunizmusban született, abban nőtt fel, viszont fiatal felnőttként érte őt az új rendszer.

Ez a legrosszabb helyzet. Az idősebbek már kialakítottak egy adott életet a régi rendben, a fiatalabbak pedig már csak az újban kellett életet kialakítaniuk. Mi pont közepén ragadtunk, amolyan már nem, még nem állapotban. Persze szellemileg meg áldás ez: hiszen mind a két rendszert alaposan ismerjük úgy, hogy nem hiszünk egyiknek se komolyan.

Nemzedéknek viszont sok szerencsétlen tagja lett. Le szeretnék írni pár jellemző sorsot. Konkrétan nem írok senkiről persze, ez inkább több ember közös eleme együttesen.

Három fő típus található szélesebb magyar ismeretségi körömben.

Az első típus a megkeseredett típus. Ő ellenzéki volt a kommunista rend alatt, de nem aktívan, jellemzően azért mert szülei a nomeklatúra alsó részének tagjai voltak. Nagyon sokat várt azonban a rendszerváltozástól. Lelkes SZDSZ-es volt (s nem fideszes, mert a Fideszt kevésbé radikálisnak tartotta a SZDSZ-hez képest), majd persze kiábrándult az SZDSZ-ből. Ennek hatására 2 út valamelyikén indult el:

• a MIÉP híve vagy esetleg nála is radikálisabb szélsőjobbos lett,
• megutált minden politikát, 1990-ben szavazott utoljára, azóta sose.

Sajnos ezzel együtt jellemzően – az esetek nagy részében legalábbis – deviancia is megjelent. Ebből a csoportból sokan lettek alkoholisták, sőt drogosok, s nagyon sokan nem alapítottak családot, vagy alapítottak ugyan, de azóta a család szétesett. Most már 50+ évesek, már késő, szóval marad az önsorsrontás.

A második típus a karrierista. Ő már a régi rendszerben karriert épített (lásd KISZ), de aztán ezzel pofára esett a KISZ végétértével. Amikor megpróbált alkalmazkodni az új rend politikájához, gyorsan rádöbbent, nem volt jó időben jó helyen, így a legjobb esetben is csak lassú karrierre számíthat. S mivel a KISZ-karrierje is nagyon alacsony szintű volt életkora miatt, így a régi nomenklatúra utódszervezeteiben se volt esélye, hiszen nem voltak meg az elegendően jó kapcsolatai.

Egy rész elment ezután dolgozni valamilyen multihoz, s tudomásul vette, nem lesz soha karrierje. Egy másik rész vállakozó lett, azóta többször csődbe ment, sose ért el semmit.

Aki megbékélt magával, az ma közepes szintű, de normális, szürke életet él. Aki nem volt képes békét kötni a világgal, az ma jellemzően alkoholista.

A harmadik típus a cinikus, udvariasabban fogalmazva a realista. Ő mindig azt mondta, minden rendszer lényege ugyanaz, s a rendszerváltozás semmi különös, nincs mit tapsolni rajta. Ő már 1990-ben se ment el szavazni, már akkor mondogatta a mára közismert, eredetileg az USA-ban (!) keletkezett – tévesen Mark Twainnek tulajdonított, a valóságban ismeretlen eredetű – mondást, miszerint “ha bármi is függne a szavazástól, már betiltották volna“. A cinikus típus szerint minden eszme fantázia, csak álca arra, hogy valakik másokon meggazdagodjanak, így értelmetlen bármilyen eszmét követni, szavazni meg egyenesen a hülyeség jele.

Ami érdekes: ez a cinikus típus sose cinikus a magánéletben, azaz a közéleti cinizmus nem társul magánéleti erkölcstelenséggel. Igenis fontosnak tartja a barátságot, a hűséget, a tisztességet, a segítőkészséget, de mindig csakis a kisemberek közti kapcsolatokban.

Mára ez domináns típus lett más korosztályokban is. Ez a politikailag passzív kisember, aki csak akkor megy szavazni, ha protesztszavazni akar, s akkor is mindig valami ellen szavaz, sose valamiért.

Személyeskedés: én egyik csoporthoz se tartozom, direkt nem akartam magamat belekeverni.