Protestantizmus

Szeretnék egy nagy ívet vázolni a protestantizmusról, de mellőzve mély teológiai leírásokat, mert ezek abszolút nem fontosak a jelenség megértéséhez.

Mindigis megvolt egy feszítő ellentmondás a krisztusi és ősegyházi szerénység, egyrészt, s a hatalmas és gazdag egyház, valamint annak urai közt, másrészt.

A katolicizmus ezt a különféle szervezetrendekkel próbálta feloldani, részlegesen sikeresen, de amikor a Vatikán politikai hatalmi központtá vált a XI. században, s különösen az erősen kétes magatartást tanúsító “reneszánsz” római pápák idején a probléma kezdte szétfeszíteni az őszintén aggódó agyakat.

Luther kezdetben nem akart mást, mint amit sok korábbi katolikus gondolkodó, fel akart lépni a disszonáns jelenségek ellen. Amint azonban azonnali ellenségességet kapott válaszként, elkezdett ő is “keménykedni”, s immár alapvető elveket kezdett újragondolni.

Végülis kiöntötte a piszkos vízzel együtt a gyereket is.

Annyira ki akarta zárni a helyzetével visszaélő papság szerepét, hogy tagadni kezdte az Egyházat mint olyat, abból immár csak egyfajta segélyszolgálat lett egyén és Isten között, nem Isten által alapított szentségeket átadó szervezet.

A mai magyar balib toposz innen ered: az Egyházból valamiféle betegeket simogató és szegényeket élelmező csapatot akar szervezni, s mélyen műfelháborodik, amikor egy-egy keresztény ember elmondja, nem ez a kereszténység, lásd a nemrégi Erdő-műbotrányt.

Szóval Luther annyira ki akart zárni minden formalitást, jogi hókuszpókuszt, megerősítendő az egyén lelkiismeretének elsőbbségét, hogy megfosztotta az egyént a szabad akarattól és a jó cselekvésének kötelességétől.

Végül komolyan elhitte magáról, hogy okosabb az egyházi hagyománynál, s belekezdett a Biblia farigcsálásába is. Ezt megtoldva azzal, hogy az ő értelmezése az egyetlen igaz értelmezés, az apostolok és egyházatyák meg mind tévedtek.

Mindez óriási eltérés a kereszténységhez képest, de a protestantizmuson belül még így is ez a lehető legmétsékeltebb irányzat, ami sokat elmond az egész jelenségről. Manapság egy klasszikus lutheránus felekezet teljesen normálisnak és kereszténynek tűnik a felületes szemlélő számára, összehasonlítva sok újabb protestáns irányzattal, ahol napjainkban már földön fetrengő öltönyös emberek üvöltenek mint az állat, s ezt istentiszteletnek becézik.

A délnémet területekre is gyorsan eljutott a reformáció híre. Ott azonban melegebb vérű emberek élnek, így kevés lett nekik a lutheri gondolat. Gyorsan rá is pakoltak több lapáttal. Az új egyházalapító Zwingli, svájci pap volt, de egyik tanítványa, Calvin felülmúlta őt, így az irányzatot máig kálvinizmus néven ismerjük (kálvinizmus = református, ami azonban nem keverendő a reformációval, hiszen minden református egyben híve a reformációnak, de a reformáció nem minden híve egyben református is: ezért is jobb a “kálvinista” szó, mert kevésbé félreéthető).

Calvinék úgy vélték, Luther nem volt eléggé reformer, megragadt a katolikus “téveszmékben”, így a reformációt tovább kell vinni.

Míg Luther csak azt mondta, a jó cselekedetek nem segítenek Isten előtt, de azt nem, hogy ne lenne szükség rájuk, Calvin kijelentette: Isten mindezt nem is nézi, szóval társadalmilag pozitívum ugyan persze a jó cselekedet, de az üdvösség szempontjából ez teljesen semleges valami.

Calvin fő új tanítása az előre elrendeltség eleve téves ágostoni eszméjének turbósítása. E szerint Isten előre eldönti, ki lesz kárhozatra ítélve és ki fog üdvözülni. Ágoston annak idején ezt nem tanította, bár az ő tanítása is tévtanítás volt, de magyarázható a szövegkörnyezettel: az egyéni erőfeszítésen alapuló üdvözülés elméletét ugyekezett támadni, csak közben átesett a ló túlsó oldalára.

Egyébként ez is egy modern liberális toposz: a jó embernek nem kell Isten, mert önmagában a jóság elegendő.

Abban már vita volt a kálvinizmuson belül, hogy akkor Ádám bűne is Isten akarata, ill. eleve azért vannak-e teremtve-egyesek, hogy bűnösek legyenek, de a többség elfogadta a logikus következtetést: igen, egyeseket Isten azért teremt, hogy bűnösök legyenek, s igen, Ádám bűnbeesése Isten tervének része.

Mondanom sem kell, ez kb. az a szint, mint amikor a kisgyerek felnőtt filmet néz, majd megkérdezi “kik a jók?”, meg mint a viccbéli ateista, aki szerint “becsapott, baszdmeg, a villám a templomtoronyba, szóval nincs Isten“. Isten itt kb. egy kamasz, aki ül és játszik a számítógépén, majd unalmában a játékbeii figurákat ide-oda tologatja. A kálvinista Isten egy rohadt szadista kamasz, aki időnként dühbe gurul, máskor mosolyog mint egy hollywoodi filmben, s mindkét esetben ezt ok nélkül teszi, valójában pedig csak arra vár, verje el őt végre egy felnőtt.

Ehhez hozzájön a kiválasztottság tudata. Az üdvözülésre kiválasztottak ugyanis tudatában vannak státuszukkal. S honnan tudják ezt biztosan? Hát onnan, hogy jól élnek, hiszen Isten nyilván gazdagsággal és egészséggel jutalmazza az üdvözülteket már földi életük során.

Ezt jegyeszük meg. Ez a külső jegyek bizonyossága, aminek mibenléte aztán meghatároz szinte minden továbbit a protestantizmusban. Tegyük hozzá: Calvin beszélt belső lelkiismereti bizonyságról is, dehát az egyrészt nem látható, másrészt, nem akad a világon ember – a pszichopatákat leszámítva -, aki állandóan biztos lenne saját magában.

Luther ezt még nem tanította, szerinte a hívő bízzon Istenben, de sose lehet biztos magában, ami keresztényi gondolat, ott még szükség van Istenre. Calvin már gyakorlatilag opcionálissá teszi Istent. Ezért szoktam mondani: a kálvinizmus szégyenlős ateizmus.

Közismert, hogy a reformátusoknak 2 szentségük van, míg az evangélikusoknak (ez Magyarországon a lutheránusok hivatalos neve, s a szó nem keverendő a modern értelemben vett, amerikai eredetű evangélikusokkal) 3. Itt is zavar van azonban. A valóságban a reformátusoknak csak egy szentségük van, a keresztelés, a második szentségük, az eucharisztia náluk a valóságban csak jelkép, nem szentség. De ez már csak egy plusz inkoherencia a református tanításban.

A logikusan véghezvitt kálvinizmus eljutott oda is, hogy Krisztus nem mindenkiért halt meg, csak az eleve elrendelten üdvözültekért. Józan paraszti logikával is átlátható, hogy ez – nincs rá jobb szó – viszkető baromság. Ezt sok kálvinista se fogadta el, máig vitás kérdés náluk, egyes protestáns felekezetek ezt nem is fogadják el, mások pedig semleges állásponton vannak, azaz se nem hirdetik, se nem ellenzik ezt a tanítást.

A reformáció harmadik, legkisebb irányzatának, az anabaptizmusnak (= újrakeresztelők) alapítója Thomas Münzer. Míg Luther és Calvin is azt hirdették, nincs más tanítás a Biblián kívül, mégis elfogadták, hogy van valamiféle Szent Hagyomány, persze tagadva annak szent jellegét, azaz szerintük inkább a keresztény közösségek kidolgozott értelmezése az idők során az ami iránymutató ma is, addig az anabaptisták az egyéni józan ész értelmezését hirdették, továbbá szakítást minden “nem-bibliai” szokással. Persze a valóságban az “egyéni értelmezés” mindig azt jelentette, jött egy meghatározó hatású igehirdető, aki aztán a saját egyéni értelmezése köré egy-egy új egyházat épített ki, mely új egyházban aztán ez az adott egyéni értelmezés kötelező lett, s aki másképp akart “szabadon értelmezni”, azt kizárták, sőt megátkozták. A reformáció 4 irányzata közül ez manapság a legkisebb, pár millió embert jelent, talán legismertebb csoportjuk az amishek.

Pont ez kiválóan mutatja a protestáns “csak Szentírás” alapelv értelmetlenségét. Hiszen Isten nem Szentírást adott, hanem igét hirdetett, s ennek folyománya a Szentírás, mely önmagában csak egy könyv. S ha van egy nyilvánvalóan igaz értelmezés, ami hozzáférhető Isten nélkül, akkor hogyan lehet több tucat nagyobb és több száz kisebb értelmezés a protestantizmusban?

Az anabaptizmus legradikálisabb folyománya egyébként az unitarianizmus (a magyar médiák gyakran keverik őket az uniátusokkal, akik pedig egy katolikus mozgalom, akiknek semmi közük az unitárusokhoz), ahol a tanítás lényege az egyik legalapvetőbb keresztény tanítás, a Szentháromság tagadása. Emiatt őket a protestánsok sem tekintik keresztényeknek.

Végül a reformáció negyedik ága az anglikanizmus. Az anglikanizmus arról szól, hogy nem tudjuk mit akarunk, de pofázzunk azért. Az anglikanizmuson belül sokszor egymásnak ellentmondó irányzatok is vannak, egyesek a lutheránus vonalhoz közeliek, ezt egyenesen katolikus külsőségekkel kombinálva, míg mások kőkeményen kálvinisták – ezt az anglikánok úgy nevezik, hogy “magas egyház” és “alacsony egyház”.

Érdekes módon, a mai protestantizmus legnagyobb része éppen az anglikanizmusból lett szervezetileg. Egyes anglikán közösségek elégedetlenek voltak az anglikanizmus fent leírt határozatlanságával, kálvinistább vagy anabaptistább irányt akartak, így különváltak. Ezek a puritánok. A legnagyobb mai innen származó felekezet a baptisták, akik azonban mérsékeltebbek mind az anabaptistáknál, mind a kálvinistáknál. Szeretnek dalolni, táncolni, az istentisztelet egy amolyan szolíd zsúr.

Hasonló, de radikálisabb csoport a kvékerizmus, ma már kevesen vannak, de említendőek, mert az első modern felekezet, ahol az istentisztelet immár szinte egy klubbeszélgetés, s az isteni ajándékok jönnek elő, gyakorlatilag az őrjöngés mint megáldottság. Itt már ez a külső jel.

A másik fő csoport, mely ugyaninnen indult a metodizmus. Itt is persze a hangsúly a külső jeleken van, azaz hogyan áldja meg Isten a hívőket, de nincs se önfeledt dalolás, se őrjöngés. Viszont a metodisták éppen a legfontosabbb kálvinista tanítást, az előre meghatározottságot tagadják, továbbá ragaszkodnak a hagyományos egyházszervezethez. Azt kell mondanom, ők valószínűleg a leginkább normálisnak tekinthető protestáns csoport ami tanításaikat illeti. Külsőre viszont iszonyúak. Mivel a külső jelek számukra a rendes viselkedést jelentik, az erkölcsös életet, így ez talán a legképmutatóbb csapat, melyet csak egyes újprotestáns csoportok múlnak felül. Gyakorlatilag úgy kell öltözni, mint egy rendes üzletember, mosolyogni kell mint egy gyorséttermi alkalmazott, s folyamatosan nyájasnak kell lenni.

Éppen ez a külsőség az, ami egyeseket elundorított tőlük. Ezek viszont a már említett kvéker vonalat követték, csak felturbózva. Ők a pünkösdisták, akik szerint az őrjöngve halandzsázás – ha lehet, a földhöz verve magunkat – a legfőbb jel, hogy Isten üdvözültjei vagyunk.

Visszatérve a lutheranizmusra, lutheránus alapon is születtek fejlemények. A pietista irányzat. Mint említettem, ott a külső jegyek felmutatása kevésbé volt fontos, hiszen nem létezett a kálvinnista tanítás az üdvözlésre kiválasztottak magabiztosságáról. Viszont az eredmény nagyon hasonló a mérsékelt puritánokéhoz. Itt ugyan nem bizonyítéka a jó magaviselet az üdvözülésnek, de a nem jó magaviselet eltávolít minket Istentől, így elveszíthetjük Isten ajándékát.

A XIX. századi Amerika sajátos jelensége a visszállító mozgalom, ez azért sajátos, mert magukat nem tekintik protestánsoknak, hanem ők éppen a protestantizmus ellen protestálnak. Szakítva a protestantizmus alapjával, ők úgy vélik, nem lehet biztos mérce a Szentírás, hiszen lám mindenki másképp értelmezi, így mégiscsak kell a külső pont, melyben meg lehet kapaszkodni. Ez jellemzően valamilyen külső isteni jelzés: a mérsékeltebb esetekben az alapító gondolatai, elmélkedései Istenről, a szélsőségesebb esetekben mindenféle angyalok, sőt személyesen Isten megjelenése az új egyházalapító előtt. A campbelliták – Krisztus Egyházai, Krisztus Tanítványai – jó példa a mérsékeltekre. Viszont a radikálisok jóval sikeresebbek lettek, ezek közismertek: adventisták, s a belőlük kinőtt, immár az alapvető keresztény tanokat is elhagyó jehovisták, másrészt pedig a legfucsább sikeres amerikai egyház, a mormonok, akik egyenesen új kereszténységnek hirdetik magukat, miközben alapvető keresztény alapokat tagadnak (a mormonok pl. egyenesen többistenhívők).

Ez a csoport, végülis levonta a következtetést: a protestantizmus nem igazolható, új szellemi, pontosabban isteni alap kell. Ők mind ugyanarra hivatkoznak, mint a hagyományos kereszténység, csak immár azt hirdetve, volt egy igaz egyház, mely valamikor bűnbe esett, így most az vissza lett állítva. Ezért is, ezek a felekezetek valóban külön kezelendőek a protestantizmustól.

Van azonban ugyanebből egy mésik fejlemény is, mely nem akart szervezetileg újralapítani semmit, hanem az egyéni képesség irányába lépve próbálta megoldani a kérdést. Ez a felekezeten kívüli kereszténység nevű protestáns felekedet – szóval már maga a név is ellentmondás. Itt önálló gyülekezetek vannak, sokszor egymástól eltérő, de mindenképpen protestáns alapú teológiával. A hírhedt amerikai tv-evangélisták jellemzően innen származnak. Saját magukat jelemzően “evangélisoknak” nevezik, de a “nem-felekezeti keresztény” nevet se utasítják el.

Az “evangélikusok” legnagyobb része fundamentalista protestáns. Ennek az irányzatnak fontos eleme a társadalmi konzervatívizmus, a politikai életben való fokozott részvétel. Sajátos teológiai tanítás a Biblia szószerinti értelmezése és a keresztény cionizmus. A mai USA-ban talán a messze legbefolyásosabb irányzat, annak ellenére, hogy hivatalosan csak a lakosság kevesebb mint 10 %-a tartozik ide.

Végül szeretném hozzátenni, semmi személyes bajom nincs a protestánsokkal. Manapság sok ember egyszerűen beleszületik, főleg ott, ahol léteznek hagyományos protestáns közösségek. Sok mindenben együtt tudok működni akár mélyen hívő meggyőződéses protestánsokkkal is, annak ellenére, hogy a protestáns vallás számomra totális tévtanítás.

Összegezve: a protestantizmus futóhomokra épített emberi tákolmány.