Múlt vasárnap volt a bolgár rendszerváltás 30. évfordulója. Magyarországgal ellentétben, Bulgáriában a rendszerváltás konkrét naphoz köthető: 1989. november 10., ekkor volt ugyanis a Todor Zsivkov elleni belső pártpuccs.
A magyar rendszerváltás ellenben lassú folyamat volt, nem lehet semmilyen dátumot mondani. Kádár levéltásától (1988. május 22.) kb. 15 különböző időpont mondható, s egyik se pontos.
De az igazi eltérés nem ez, hanem maga a harc. Magyarországon a harc már az első szabad választások előtt nem a kommunisták és az antikommunisták között ment, hanem az urbánusok (fő erő: SZDSZ. s mellékcsapata a Fidesz) és a népiek (fő erő: MDF), miközben a kommunisták jelentéktelen harmadik oldalt képviseltek, akik eleve megoszlottak a két tábor között, majd 1991-re csatlakoztak is az urbánusokhoz.
Magyarorszégon a kommunisták se kulturálisan, se politikailag, se gazdaságilag nem képeztek tehát hatalmat. A formailag kommunista gazdasági elit már Kádár alatt liberális volt, s a rendszerváltással ezt immár nyíltan is felvállalta. A kommunista kulturális elit esetében már voltak, akik a “jobboldallal” – értsd népiekkel – szimpaizáltak, de itt is a zöme a “baloldalra” – értsd urbánus oldalra – állt, ahol valojában korábban is volt, csak akkor ez nem volt kimondható.
Innen az a furcsa magyar jelenség, hogy a baloldal a polgári oldal, míg a jobboldal kritikus vele szemben.
Bulgáriában ezzzel ellentétben a kommunisták és antikommunisták harca volt a meghatározó, gyakorlatilag 1997-ig ez zajlott.
Magyarra “fordítva” a bolgár helyzet kb. ez volt:
A bolgár posztkommunisták sikerének titka az volt, hogy egyrészt sikeresen álltak ki egyes nacionalista érdekek mellett (innen a párhuzamom Pozsgayval), az ellenzéket nyugati érdekek védelmezőinek, nem igazi bolgár hazafiaknak beállítva, másrészt viszont szakítottak a kommunista időszak kisebbségellenes vonalával, így biztosítva a bulgáriai török párt támogatását.
A bolgár antikommunista ellenzék kudarcának oka meg az volt, hogy egyrészt valóban nemzetietlen magatartást mutattak, olyan mértékben nyugatpártiak voltak, másrészt egyszerre képviseltek egymásnak ellentmondó dolgokat, ennek oka az ellenzék heterogén jellege volt, plusz még azt is elkövették, hogy szidták a “bunkó” népet, mert nem szavaz rájuk kellő számban.
Egy példa a bolgár antikommunista ellenzék szinte már humoros nyugatmániájára: amikor kormányon voltak 1992-ben, a Húsvét alkalmából rendezett misét nem közvetítette az állami televízió, mert a kormány éppen nem ismerte el a “kommunista” bolgár ortodox pátriárkát, az azt megelőző vasárnapon viszony egyenesben adta a tv Rómából a római pápa miséjét. Mindezt egy olyan országban, ahol a lakosság kevesebb mint 1 (egy) %-a katolikus.
1997 után egyébként már változott a bolgár helyzet, de ez most nem témám.
Ami a gazdasági elitet illeti, bolgár sajátosság, hogy mivel – ellentétben a magyar modellel – nem ment át minden gyorsan a posztkommunista elit kezébe, majd onnan nyugati tulajdonba, így maradt egy jelentős mozgástér, amit azonban a gyorsan megjelenő maffia töltött be. A bolgár maffia jellemzően a hirtelen jövedelem nélkül maradt sportolókból verbuválódott, köztük is fő szerepet a birkózók töltötték be. Innan a bolgár nyelv újítása, hogy a “birkózó” szó a 90-es évektől “maffiózó” jelentéssel is bír.