Magánbeszéd

Az olasz Anselmus (Anselmo) számít a skolaszti(ci)zmus egyik megalapítójának. E a mű 1078-ban keletkezett.

A téma: a létezés alapja és a Szentháromság.

Minden dolog azért valami, mert más dolgokhoz képes nagyobb, kisebb vagy azzal egyenlő, a mérce maga azonban ugyanaz. A mérce saját maga miatt az, ami. Például a jóság: semmi jó se lehet jóságban nagyobb vagy egyenlő magával a jósággal, maga a mérce a legnagyobb ahhoz képest, amit mérnek. A lehető legnagyobb jóság tehát szükségszerűen azonos magával a jósággal. A “legnagyobb” természetesen sose fizikailag értendő, méretként, hanem átvitt értelemben, azaz mint “a legnagyobb mértékben az, ami”.

Maga a létezés is ilyen dolog, a létezésnek is megvan a maga mércéje. Ami létezik, az két módon lehet:

• valami máson keresztül, ami lehet egy vagy több dolog – ez nyilván kisebb dolog hozzájuk képest,
• saját maga által – ez nyilván a nagyobb, amihez képest minden kisebb.

Hány dolog van saját maga által?

• Ha több és ezek nem egyenlőek, akkor a kisebbek a legnagyobb alapján vannak.
• Ha több és egyenlőek, akkor viszont:
  • lényegük alapja vagy rajtuk kívül van, ez esetben ez a külső nagyobb náluk, azaz mégse maguktól vannak,
  • vagy pedig lényegük magukban van, ez esetben viszont ez a lényeg egy mindegyikükben.

Azaz szükségszerűen van egyetlen legnagyobb lényeg. De hogyan van ez:

• saját magát nem képes létrehozni,
• másból nem lehet, hiszen az a más kisebb nála,
• semmiből se lehet, mert a semmi nem lehet valami.

A megoldás: a legnagyobb lényeg azonos magával a létezéssel.

De honnan van a létezés? Csakis a semmiből lehet saját maga által, de ez ellentmond az előbbieknek. Mi a megoldás? Ha valami valami másból van, akkor ez a valami más az oka. De hogyan lehetne a létezés oka a nemlét? Ehhez meg kell vizsgálni a “semmi” szót, mely:

• vagy nem jelent semmit – ez nyilván kizárható, hiszen értelmetlen,
• vagy jelent valamit, aminek jelentése lehet:
  • a dolog nem is jött létre, ez kizárható, hiszen létrejött,
  • minden hiányából lett, ez abszurdum,
  • a valami lett, de nincs semmi, amiből lett, pl. az ok nélkül szomorú emberre mondják “semmi miatt szomorú”, ez az egyetlen értelmes verzió esetünkben, de itt is úgy, hogy a “semmi” csakis a létrehozott dolog vonatkozásában értendő, nem a létrehozót illetően, hiszen a “semmi” is meg kellett, hogy legyen a létrehozó értelmében.

Hogyan történik a létrehozás? Ahogy a művész létrehozza a művét, azaz előtte megvan képként gondolataiban. Az eltérés, hogy míg az emberi művész csak olyan képes elgondolni, amivel már – legalábbis részeiben – találkozott, addig a legnagyobb lényegnél nem lehet korlát.

A lét kimondja saját magát, ami lényege egyben. Rajta kívül minden más általa van. Szükségszerűen egy és örökkévaló.

A legfelső lényeg szükségszerűen egyszerű, nem lehetnek részei tehát, hiszen függne tőlük. Nem lehet se részleges, se térben, időben korlátozott. De hogyan lehet nem részlegesen egyszerre jelen mindenben, minden időben? Nyilván itt is a nyelvi meghatározással van gond: maga a tér és az idő is már valami, az is mondható, hogy sehol és semmikor van, de mégis pontosabban fejezi ki a helyzetet a “mindenhol és mindig” szó, hiszen szabad a hely és az idő korlátaitól, nem térben és időben van, hanem együtt a térrel és az idővel.

Járulékosan se mondható róla el semmi, hiszen ha ez lehetséges lenne, önmagától különbözne időnként. Nyilván olyasmi elmondható róla, ami nem változtat rajta, azaz bármi viszonylagos.

De milyen a lényege? Sajátságos és egyetlen mindenképpen, hiszen az egyetlen, mely önmagától van, tehát se nem általános, se nem egyedi. Ha általános lenne, akkor meglenne más dolgokban, ha pedig egyedi lenne, akkor részese lenne valami általánosnak. A nyelv szegénysége ez, de mégis nevezhető lényegnek, hiszen létezik, sőt a leginkább létező.

A legfelső lényeg egyszerű, abszolút, tökéletes, továbbá egyetlen. Rajta kívül minden más tulajdonképpen nincs is bizonyos értelemben.

A minden mást létrehozó kimondásnak azonosnak kell lenni magával a leghfelső lényeggel, mert:

• a kimondás, a szó nem lehet teremtmény, hiszen minden cselekvés későbbi a cselekvőnél,
• mivel a legfelsőbb lényeg egyszerű, benne nem különülhet el a kimondás és az onmaga elgondolása

Hozzáteszem: az első megállapítás nem igaz szerintem, hiszen nyilván elképzelhető lenne egyfajta kétlépcsős teremtés, egyes korai gnosztikus-keresztény eretnekségek pontosan ezt valloták.

Mi a kapcsolat a Szó és a teremtett világ között? Teljes hasonlóság nem lehetséges, hiszen ez azt jelentené, a Szó nem tökéletes, de ha semmilyen hasonlóság se lenne, akkor meg nem létezhetne a teremtett világ. Azaz bizonyos hasonlóság van, s annak foka magasabb az élő teremtményeknél, mint életteleneknél, s az élőkőn belül az érző életnél, s azon belül pedig az értelemnél.

Kényszer-e a teremtés? Nem, nem lehet az, de ebben az esetben hogyan lehet a Szó eredmény nélkül? Úgy, hogy a kimondás és az önmaga elgondolása ugyanaz, tehát a Szó és a Teremtő egyszerre örök, azonos módon, mégpedig önmaga kimondása és a Szó kimondása azonosak, mert a Teremtő önmaga kimondása már a Szón keresztül van. Ez a kimondás azonos a teremtéssel, bár az nem örök – ennek magyarázata, hogy a teremtés anyagi megvalósulása nem azonos annak elgondolásával.

A következőkben a szerző a Szentháromságot magyarázza, arra jut, hogy a Teremtő (Atya) az emlékezés, a Szó (Fiú) a megismerés, ezek egylényegűek, különbségük abban jelentkezik, hogy az előbbiből van az utóbbi, s velük egylényegű a Szeretet (Szentlélek), mely az előbbiek szeretete egymás és maguk iránt.

Arra a kérdésre, hogy miért nem lenne helyes az Anya/Lány elnevezés esetleg, mikor Istennek nyilvánvalóan nincsen neme, a válasz az: mert az apai elem elsőbb, így helyesebb azt használni.

A szerző nem tudja megmagyarázni azt a kérdést, miért nem Atya a Fiú és a Szentlélek is, s miért egyek, mikor nem egyek – itt marad a hitbéli igazság, hiszen ez túlmegy az emberi eszme képességein. Nem vagyunk képesek mindent megérteni Istenről, de legjobban úgy tudjuk megközelíteni, ha a hozzá legközelebbi teremtmény – az emberi ész – alapján próbáljuk megfogalmazni róla való elmélkedésünket.

A lélek halhatatlansága következik a fentiekből. Mivel a legnagyobb cél a legnagyobb lényeg megértése, ami azonos Isten szeretetével, így logikus, ha teremtett lélek jutalmat vagy büntetést kap, ennek feltétlenül örökké valónak kell lennie, hiszen más nem illene az örök Istenhez: azaz vagy örök boldogság vagy örök kárhozat.