Bolgár szocialisták

Már mondtam többször, az európai pártcsaládok nagyon heterogének. A magyar közvélemény tudatában van ennek hosszú ideje a Néppárt esetében, melyben együtt ülnek ultraliberálisok és populisták. De kevésbé más pártcsaládok esetében, talán csak a szlovák Fico szocdem pátjának esete ismert még, mely ugyanúgy kilóg az európai szocialistáktól, ahogy a Fidesz a Néppártból.

Az egyes pártcsaládhoz tartozás sokszor szinte a véletlenen múlik. Az adott ország belpolitikai helyzete is lehet az ok. Lásd, az ultraliberális Bokros EP-képviselő korában a populista-konzervatív frakcióban ült, csak mert különben a Néppártba kellett volna beülnie, mely már foglalt volt a Fidesz által – ugyanabban a frakcióban ült tehát, melyben a Fidesz lengyel szövetségese, a PiS, mely viszont azért nem ülhetett a Néppártban, mert ott már fő belföldi ellefele, a PO volt, a Fidesz fő lengyel ellenfele. Vicces, ugye? De ez a helyzet.

A bolgár szocialisták esetében most kezd a helyzet izgalmas lenni. De ennek megértéséhez kell tudni az előzményeket.

Eredetében ez a párt ugyanaz, mint a magyar MSZP, azaz a volt kommunista állampárt utódpártja, de a rendszerváltozás óta története egészen más, íme a főbb eltérések a magyar helyzethez képest:

• a bolgár szocialisták az első szabad választást – 1990 – megnyerték,
• a bolgár szocialisták sosem szakítottak, legalábbis részben, a kommunizmussal, mindig maradt a pártban kommunista rész is,
• a bolgár szocialisták számára a nacionalizmus sose volt szitokszó,
• a bolgár szocialisták egészén 1997-ig ellenezték a NATO-tagságát, szemben az MSZP-vel, mely Magyarországon elsőként vetette fel a NATO-tagság ötletét –

összegezve, s magyarra fordítva, a BSZP kb. olyan, mintha Magyarországon az MSZP megnyerte volna az 1990-es választást, sose vált volna ki belőle a Munkáspárt, s megtartotta volna azt a korai sajátosságát, hogy az MDF-SZDSZ közti ellentétben határozottan az MDF oldalára állt, továbbá ellenezte volna az NATO-tagságot.

1997-es hatalmas bukásuk után a bolgár szocialisták nagy fordulatot vettek: igyekeztek alkalmazkodni a nyugati középbalhoz, azaz feladva a marxizmus minden nyomát, elfogadva a nyugati integráció szervezeteit (ami az ideológialag problémamentes EU mellett a NATO-t is jelentette), elfogadva a nyugati polgári baloldal nézetazonosságát a liberális oldallal kulturális kérdésekben, stb. Mégis mindig valahogy kilógtak a sorból egyes ügyekben. Sokatmondó adat: míg az MSZP-t a Szocintern 1996-ban fogadta el teljesjogú tagnak, a BSZP-t csak 2003-ban.

Ami a nacionalizmushoz való viszont illeti, a BSZP mindig pengeélen táncolt ebben a kérdésben. A belpolitikai helyzet is segített. Mivel a szocialisták többször is koalícióban voltak az elvileg liberális, a valóságban etnikai-vallási török kisebbségi párttal, ez hivatkozási alapnak jó volt, hogy lám, nem nacionalisták, hisz ezt a törökök is igazolják. A valóságban a pártban mindig volt egy olyan, nem is gyenge vonal, mely antiszekuláris és nacionalista volt. Ami mondjuk Szili Katalin volt az MSZP számára, az a BSZP számára ennek a sokszorosa volt: tessék elképzelni egy olyan MSZP-t, melynek egyik programpontja a hittan bezevezetése az iskolákban, valamint a határontúli magyar kisebbségek fokozottabb támogatása!

Mindez megmaradt részben még a BSZP legnyugatosabb időszakában is, 2001-től, amikor a párt elnöke Szergej Sztanisev lett (aki 2005-2009 között miniszterelnök is volt). Ami az oroszellenességét illeti, Sztanisev se követte a nyugati trendet, erre neki ráadásul még személyes oka is van, édesanyja oroszajkú ukrajnai zsidó. De ezt a kérdést leszámítva, nagy vonalakban szót fogadott a nyugati követelményeknek.

A BSZP számára hatalmas csapás volt 2014, amikor megpróbáltak lépni mind a második bolgár atomerőmű (kb. Paks 2 bolgár változata), mind a Déli Áramlat – orosz gázvezeték építése – ügyében, ennek eredménye az lett, hogy nyugatról gyakorlatilag megdöntötték a BSZP támogatását is élvező kormányt.

Úgy tűnik, a párt ebből azt a következtetést vonta le, ezentúl nyugatosodni kell még jobban. Ez Sztanisev esetében hatalmas karriert is jelentett: 2011-től folyamatosan ő az Európai Szocialista Párt elnöke.

De mindez a BSZP-ban nem hozott teljes fordulatot, a nyugattal szemben renitens részek lassan többséggé lettek. S ma már nem is annyira marxista vonalon, hanem populista értékek mentén. 2016-ban Kornelija Ninova lett a párt elnöke, aki nyíltan szembement a nyugati szocialista tabukkal. Tessék elképzelni a következőt: Orbán kormánya építi a határkerítést a Szerbiával közös határon, mire a szocialista ellenzék vezére felszólal a parlamentben, kifogásolva, miért ilyen alacsony a kerítés és miért épül ilyen lassan. Ugye, hihetetlen? Bulgáriában pedig pontosan ez történt meg a valóságban.

Tavalyelőtt óta a középjobb GERB van kormányon, a fő ellenzék a BSZP. S mik az ellenzék fő támadási pontjai azóta a kormánnyal szemben:

• a kormány dolgozzon az oroszellenes szankciók megszűnése érdekében (hozzá kell tenni, ezzel nyitott kapukat döngetnek, a GERB se lelkes híve az oroszellenes szankcióknak),
• ne legyen ratifikálva az Isztanbuli Egyezmény, annak genderista jellege miatt, a kormány védje meg a hagyományos családi értékeket,
• a kormány ne támogassa az ENSZ migrációs egyezményét, álljon ellen a gazdasági menekültek kényszertelepítésének.

Nem vicc, ez a szocialista ellenzék fő tevékenysége Bulgáriában, akkor is, ha magyar füllel, ez furcsán hangzik.

Most a harc az EP-választáson dől el. Maga az eredmény mindegy, ami megint vicces, mert a lényeg, ki lesz a listán rajta. A nyugatos, Sztanisev-tábor emberei vagy a Ninova-féle vezetés emberei.

Az ellentét éppen a “magyar kérdés” kapcsán is meglátszódott tavaly, a Sarghentini-szavazáson. A BSZP-nek 4 képviselője van az Európai Parlamentben: maga Sztanisev az egyik, ő megszavazta Magyarország elítélését, egy másik képviselő egyértelműen az ellenoldal embere, ő nemmel szavazott, а 2 további képviselő nem szavazott (bár egyikük egyértelműen Sztanisev támogatója, de nem szeretne a másik oldallal se szakítani).

a két főhős