Argentína

Az utóbbi időkben sokat hallgattam argentín elemzéseket. Zavart, hogy nem mindig értettem az argentín történelemre utaló példáikat. Csak 4-5 dolgot ismertem az argentín történelemből, ezért igyekeztem picit utána nézni a dolgoknak. Itt most ezt összegzem röviden. Aki ismeri a témát, annak ez nem fog semmi újat mondani, csak az alapvetőt írom le, ami szerintem jelentős.

Abszolút sajátos Argentína helyzete a spanyolajkú amerikai országok között. Az egyik sajátossága, hogy szinte teljesen ki lett irtva (ill. kipusztult  természetes módon) az eredeti indián lakosság, ma alig a lakosság 2 % az indián, ennek is egy része azonban külföldi eredetű, jellemzően migránsok Bolíviából és Paraguayból. Hozzáteszem, ez nem csak Argentínára igaz, hanem pl. Kubára is, ott egyenesen 0 % az indiánok aránya. Másik sajátossága: alig van néger lakosság. Bár annak idején Argentínába is érkeztek afrikai rabszolgák (pontosabban: nem „érkeztek”, hanem erőszakkal oda lette víve),  jelentőségük kisebb volt, s az óriási európai migráció miatt mára arányuk 1 % alá esett. Viszont Argentína harmadik nagy sajátossága csak rá jellemző: az európai eredetű lakosság zöme nem spanyol, hanem olasz származású! Ma is Argentína lakosságának kb. a fele olasz gyökerű (ezt a focirajongók jól tudják, ezért van sok argentín focistának olasz neve, de jó példa a jelenlegi eretnek római pápa is, aki szintén olasz származású argentín). A spanyol gyökerűek csak a lakosság 30 %-át teszik ki!

A spanyol hódítás előtt a mai Argentína területén több indián nép is élt, de egyik se jutott el az államiság fokába. Az egyetlen kivétel: a XV. sz. közepén az Inka Birodalom magához csatolta a mai Argentína északnyugati részét. Tehát a spanyol hódítók náluk sokkal fejletlenebb népekkel kerültek szembe a terület meghódításakor. A spanyolok 1516-ban érkeztek meg először a térségbe. 1542-ben lett megszervezve a spanyol közizgatás, először Lima (a mai Peru) központtal, majd ebből vált ki 1776-ban Buenos Aires központtal a mai Argentínát, Bolíviát, Parguayt, s Uruguayt magában foglaló Río de Plata Alkirályság (neve a Plata folyóból ez, ez ma a határfolyó Argentína és Uruguay között). A mai Argentína déli része sokáig Santiagóból (mai Chile) volt irányítva, később lett a spanyolok által átcsatolva Río de Platához.

A terület tényleges meghódítása több szakaszban történt. Az ország északkeleti része lett először európaizálva, majd innen kiindulva a nyugatibb és a délibb részek. A legdélibb rész, Patagónia – mármint Patagónia argentín része, mert kisebb, chilei része is van – ma Argentína területének a felét teszi ki, de lakosságának alig 5 %-a él ott, azaz ez ma is gyéren lakott vidék, ez a területet a gyakorlatban már a független Argentína alatt népesítették be.

A terület nagy mérete és különbözőzége miatt lassan kialakultak a helyi identitások. Bolívia és Paraguay nagyrészt indián maradt, két tényezőnek is köszönhetően. Az egyik az, hogy oda kevesebb európai telepes ment, a másik pedig az, hogy arrafelé a spanyol katolikus szerzetesek hosszú időn át sikeres indiánvédő programot üzemeltettek, gyakorlatilag megvédve az indián lakosság nagy részét a spanyol fölbirtokosok önkényétől. A szerzetesek szinte kizárólag jezsuiták voltak, végül a földbirtokosok elérték a jezsuiták kitiltását a XVIII. sz. végén, de ez már nem tudott változtatni az etnikai összetételen. Kevéssé ismert, hogy a spanyol gyarmatokon már 1542-ben be lett tiltva az indiánok rabszolgasága, emiatt ma a volt spanyol gyarmatokon van a legtöbb indián, sőt egyes ilyen országokban máig indián többségű a lakosság, míg a protestáns – angol, holland – gyarmatokon az indiánok gyakorlatilag ki lettek irtva.

Uruguay és Argentína különállása pedig nem identitásbeli kérdés. A lakosság gyakorlatilag ugyanaz. Uruguay egyszerűen határterület volt Portugália és Spanyolország között, fegyveres konfliktusok is történtek miatta. Uruguay különválása  tisztán nagypolitikai kérdés volt. Ezt máig jelzi Uruguay hivatalos neve – Uruguayi Keleti Köztársaság -, melyben a „keleti” azt jelenti, keletre vannak Buenos Aireshez képest, a Plata folyó keleti oldalán.

Ma is közeli rokonnépeknek tekintik egymsát az argentínok és az uruguayiak, míg a többi szomszédos latin-amerikai népeket egyértelműen idegennek (rokon idegennek, de igennek) tartják, pl. a szegényebb Bolíviából ma is van migrációs szándék a gazdagabb Argentínába, s ezt az argentínok zöme abszolút nemkívánatosnak tekinti. Az argentínok és az uruguayiak nyelvileg is azonosak, ugyanazt a spanyol nyelvjárást beszélik, míg Bolívia és Paraguay spanyol nyelve más spanyol nyelvjáráshoz tartozik.

a XVIII. sz. végi helyzet (a mai határokkal)

rózsaszín: Új Spanyolország Alkirályság, sárga: Új Granada Alkirályság, sötétkék: Perui Alkirályság, lila: Río de Platai Alkirályság, narancssárga: Venezuelai Főkapitányság, zöld: Chilei Főkapitányság, szürke : nem-spanyol terület

(a mai Fakland-szigeteket zölddel jelöltem, de lehetett volna lilával is, ez spanyol terület volt, de nem rendelkezett állandó lakossággal)

A helyi, azaz a spanyoltól eltérő identitás kialakulásának kezdeti oka mindenképpen gazdasági. Míg a korai spanyol gyarmatosító politika telepes jellegű volt, azaz az új földeket az ország szerves részének tekintette, az oda kivándoroltakat pedig a saját nép egyenrangú részének, ami azt jelentette, hogy a terület egy hatalmas birodalom egyrangú részének érezhette magát, addig a XVIII. sz. elejétől a spanyol központi hatalom már elsősorban kizsákmányolandó gyarmatként, hasznot termelő idegen földként kezdett tekinteni a területre: a helyi születésűek diszkriminálva lettek a Madridból kiküldött tisztviselők rovására, a helyi gazdag réteg érdekei is el lettek nyomva az anyaország gazdag rétege érdekeivel szemben. A politikaváltás egybeesett a spanyol uralkódóház váltásával: a spanyol trónon 1516-1700 között a Habsburgok ültek, míg 1700-tól – kis megszakítással egészen máig – a Bourbon-ház. Így a Bourbonok lettek a fő ellenségek.

A XVIII. sz. végére már egyértelműen nem tekintette magát spanyolnak az argentín lakosság. Ekkortól lehet beszélni olyan fogalomról, mint argentín nemzet, nemzetiség. Az értelmiség a Bourbon-ellenes franciákkal szimpatizált, a francia monarchia bukása 1789-ben pedig hatalmas lökést adott annak az eszmének, hogy Argentínának független állammá kellene válnia.

A függetlenség elérése hosszú folyamat volt. Az első felkelés 1810-ben elűzte a spanyol vezetőket, helyükre argentínok kerültek, hivatalosan a függetlenség csak 1816-ban lett kikiáltva (Spanyolország ezt csak 1863-ban ismerte el), még Egyesült Río de Plata-i Tartományok név alatt, melynek része volt még a mai Uruguay, Paraguay, s Bolívia is.

José de San Martín, Argentína, Chile és Peru fő felszabadítójának a szobra Buenos Aires kzöpontjában

A spanyolokkal vívott háború 1818-ig tartott, több belső konfliktus is volt, ennek eredménye, hogy végül  Argentína, Bolívia. Paraguay, Uruguay külön államok lettek. Paraguayt csak 1852-ben ismerte el Argentína, addig kitartott amellett, hogy az a  része. Míg Bolívia kiválását hamar elfogadta, Uruguay esete pedig már vázolva lett fentebb.

A szeparatista érzelmek magán Argentínán belül is folytatódtak. A XIX. sz. 70-es éveig kisebb megszakításokkal polgárháború zajlott. A két fő tábor az egységes nemzetállam hívei (vezetőjük: Buenos Aires Tartomány vezetői) és a laza államszövetség hívei (gyakorlatilag az összes többi tartomány vezetői). Az unitaristák csak pár évig voltak az élen, nem tudták elfogadtatni a tartományokkal 1819-es alkotmánytervezetüket, 1827-ben pedig teljesen elvesztették a hatalmat. (Az ország neve ekkortól lett Argentína.) Éppen egy Buenos Aires-i vezető vette át a hatalmat 1828-ban, Juan Manuel de Rosas tábornok, aki 1852-ig marad hatalomban, 1835-1852 között teljhatalmú diktárorként: születésnapja nemzeti ünneppé volt kikiáltva.

A föderalisták és az unitaristák közti ellentét nem területi volt, hanem koncepcióbeli és szociális. A föderalisták támasza a földbirtokosok és a szabad gazdálkodók voltak, míg a unitaristáké az ipari tőke és a liberális értelmiség. A példa nem teljesen jó, de kb. mint az amerikai polgárháborúban dél és észak harca, azzal az eltéréssel, hogy Argentínában az “észak” sokkal fejletlenebb volt, a “dél” pedig nem volt rabszolgatartó.

Rosas stabilizálta az argentín államiságot, megvédte azt mind belföldi, mind külföldi támadások ellen, kiterjesztette a tényleges hatalmat az ország déli részére. A gyakorlatban a föderalizmus keretein belül előkészítette az unitarista államot. Túlhatalmát megunta a többi tartomány, így 1852-ben puccsal el lett távolítva hatalmából:  Justo José de Urquiza tábornok, Entre Ríos Tartomány  feje brazil és uruguayi támogatással Rosas ellen vonult hadseregével, a csatát Rosas elvesztette, majd száműzetésbe vonult Angliába. Urquiza lesz az első argentín elnök, korábban az argentín állam olyannyira laza államszövetség volt, hogy még közös elnöke és kormánya se volt, kivéve egy rövid időszakot (1826-1827).

Ez megnyitotta az utat a komromisszumra a unitaristák és  a föderalisták között. 1853-ban elfogadják az új argentín alkotmányt (mely máig hatályos), ez központi kormányt ír elő, kimondja az alkotmány elsőbbségét a tartományok felett, de jelentős tartományi autonómiát határoz meg. Középúton az egyik oldal által kívánt egységes állam és a másik oldal által akart laza államszövetség között. Buenos Aires Tartomány elszakad Argentínától, mert ez nem fogadja el. 1859-ben az argentín csapatok legyőzik Buenos Aires csapatait a hercmezőn, megindul a tartomány visszacsatolása, de egy újabb csatában (1861) Bartolomé Mitre, Buenos Aires vezetőjének csapatai nyernek. Az eredmény: Buenos Aires feltételei mellett áll vissza a nemzeti egység, azaz de facto lassan csökken a tartományok autonómiája, s kiépül az egységes állam, bár az formailag szövetségi állam marad. Ennek fő oka: Buenos Aires gazdasági hatalma jóval erősebb az összes többi tartományénál. Maga Mitre Argentína elnöke lesz 1868-ig. A következő elnök Domingo Faustino Sarmiento, aki egyben a legnagyobb XIX. századi argentín író volt,  elnöki mandátuma (1868-1874) alatt végleg le lett győzve a föderalizmus minden maradványa. Máig ez a helyzet: Argentína jogilag szövetségi állam, de a valóságban ez nem jelent többet, mint mondjuk a magyar megyék hatalma a központtal szemben, gyakorlatilag ez szimpla önkormányzatiság, de szó sincs itt valós szövetségi államról.

A következő szakaszban egészen az I. vh. időszakáig gazdasági sikertörténet zajlik: Argentína bekerül a világ 10 leggazdagabb országa közé, az amerikai kontinensen pedig a második helyet éri, rögtön az USA után. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy kedvező áron sikerült eladni az argentín mezőgazdasági termékeket. A lakosságon belül viszont hatalmas különbségek alakultak ki. 1890-ben sikertelen kisérlet történt a radikális (baloldalnak mondható) erők által a kormány megdöntésére, végül ezek az erők 1916-ban törvényesen kerültek hatalomra. Hipólito Yrigoyen elnök (1916-1922 és 1928-1930) volt az új korszak fő vezetője. A korábbi angol- és amerikapárti vonal helyett a semlegességet választották – az I, vh.-ban nem is vett részt Argentína -, gazdaságilag pedig a függetlenséget tűzték ki célul: a külföldi hiteleket visszafizették, a külföldi befektetők tevékenységét korlátoztak, erős állami szektort akartak kiépítnei. Az 1929-es világválság elől azonban nem tudott a kormányzat megmenekülni, széles elégedetlenség alakult ki.

1930-ban jelentős támogatottságal vértelen puccs döntötte meg a kormányt, katonai diktatúra lett bevezetve. Az 1930-1943 közti időszakot Argentínában Szégyenletes Évtizednek nevezik, annak okán, hogy a kormányzat előnytelen szerződéseket köt Angliával, a korrupció hatalmas lesz, a legális ellenzéket betiltják, az utcákon pedig szélsőbalosok és szélsőjobbosok csatáznak egymással. A hadsereg megoszlik a szövetségesek és a tengelyhatalmok közti szimpátiában.

1943-ben újabb puccs zajlik le. Az új hatalom szimpatizál a tengelyhatalmakkal, de nem változtat a semlegességi politikán, sőt 1944-ben – amikor már nyilvánvaló Hitler veresége – hadat üzen Németországnak, de ez nagyrészt jelképes, mert nem küld egyetlen katonát se harcba.

Perón és felesége

Az 1943-as puccsban részt vesz – nem vezetői pozícióban – Juan Domingo Perón, valószínűleg minden idők legismertebb argentín politikusa, aki a katonai diktatúra munkaügyi és népjóleti minisztereként lesz népszerű az egész országban. 1946-ban elnökké választják, innen kezdődik a róla elnevezett peronizmus nevű sajátos argentín populista ideológia, mely véget vet a korábbi nacionalista kontra liberális harcnak az argentín politikai életben. Fő jelszavai “se nem jenki, se nem marxista”, azaz semlegesség mind az USA-val, mind a Szovjetúnióval szemben, továbbá se nem a jobboldali (liberális), se nem baloldali (kommunista), valamint a “három zászló elve”: társadalmi igazság, gazdasági függetlenség, nemzeti függetlenség. A társadalmi igazságosság az első helyen, innen az általa alapított párt, az Igazságpárt neve is. A cél mind a szovjet típusú szocializmus, mind a nyugati típusú kapitalizmus meghaladása. Miközben a hatalmi elit szinte minden része Perón ellensége lett – bár más-más okokból mindenki támadta őt – hatalmas népi támogatásban volt része, sok esetben a szélsőbbos és a szélbalos hívek is benne látták meg egyszerre az ideális vezért, továbbá a szakszervezetek teljes mértékben mögé álltak. A külföld iránti semlegességére jellemző adalék: egyszerre adott menedéket Európából menekülő náciknak és ismerte el Izrael Államot elsőként a dél-amerikai államok közül. Ugyanez a belpolitikában: betiltotta a sztrájkokat, viszont ő maga vette át a szakszervezeti követelések kikényszerítését. A magántulajdont nem törölte el, kivéve az óriáscégeket, melyeket államosított, azonban olyan munkavédelmi szabályokat vezetett be, melyek korábban sosem léteztek (magas minimálbér, kötelező éves szabadság, stb.), továbbá teljesen ingyenes lesz minden lakos számára az oktatás, az egészségügy. állami bérlakások jöttek létre a szegényeknek, stb. Perón első feleségének – María Eva Duarte, ismertebb nevén Evita Perón – hatalmas népszerűsége szintén segítette, Evita mélyszegénységből felemelkedett sorból lett ünnepelt színésznő, 1945-ben házasodtak össze. Nem csak felesége volt, hanem fontos politikai szereplő is: alapítványa hatalmas összegekkel rendelkezett, amit a legszegényebb rétegek és az árvák részére használt fel, az alapítvány bevételeit részben az állam (a kaszinókra és szerencsejátékokra kivetett különadók az alapítványhoz folytak be), részben egyes tőkések adták (utóbbiak közül sok esetben kényszerből, Evita ugyanis az “önkéntes” adományt megtagadókra rendszerint adóellenőrzést rendelt el). Ami meglepő: Perónék ellenfelei is elismerték, hogy nem használtak fel személyes célokra semmit az alapítvány pénzéből. (Perón megdöntése után viszont az új vezetés ellopta a felhalmozódott pénzt.)

a baloldal szerint fasiszta, a jobboldal szerint kommunista

Az 50-es évektől rosszabbodik a gazdasági helyzet, az argentín fejlődés lassul. Megnő az ellenzéki aktivitás, amire Perón erőszakkal válaszol. Az argentín katolikus egyház is Perón ellen fordul. Közben az USA számára is kellemetlenné válik Perón politikája. Az 1955-ös puccsot az argentín hadsereg USA-barát vezetői hajtják végre, csak a szakszervezetek kelnek Perón védelmére, de ő, megelőzendő a további vérontást, inkább lemond, majd száműzetésbe vonul, régi barátja, Franco ad neki menedéket Spanyolországban.

Az új katonai diktatúra választásokat tart, de azon a perónista párt nem indulhat, 1962-ben ismét katonai puccs zajlik, miután az elnök újrarengedélyezi a perónista pártot. 1966-ban ismét puccs, majd megint 1976-ban. Ezek már inkább a hadsereg vezetésének belső konfliktusait tükrözik. Közben 1973-ban szabad választások zajlanak, melyen Perón nyer – pártja újra lett engedélyezve -, de meghal 1974-ben, majd posztján második felesége örökli (Evita meghal még 1952-ben), aki azonban alkalmatlan politikusnak bizonyul. A perónista párt nyíltan 2 ellenséges részre szakad, a balszárny illegalitásba vonul, a jobbszárny pedig illegális katonai szervezett hoz létre a “marxisták” elleni harcra (mindenki marxistának számít, aki ellenzéki), miközben a balszárny is rendelkezett hasonló szervezettel, mely erősen rokonszenvezett a Che Guevara által hirdetett kommunista eszmékkel, valami az általa javasolt “városi partizánmozgalommal”. Amíg Perón élt, képes volt a mozgalom szélsőbalos és szélsőjobbos irányzatait is összebékíteni, mivel személyét tisztelte mindkét tábor. halála után azonban nem akadt már senki, aki képes lett volna erre.

Jorge Videla, az 1976-os puccs vezetője egy perui bélyegen

A káosz ellen zajlott az utolsó argentín puccs 1976-ban. Az amerikai kormány állt a puccs mögött, a magyarázat ugyanaz volt, mint az 1973-es chilei puccs esetében: meg kell akadályozni, hogy szovjet csatlósállam jöjjön létre. Az 1976-1983 közti argentín diktatúrának kb. kétszer-háromszor annyi áldozata volt, mint a Pinochet-féle diktatúrának, de – részben a  korabeli szovjet propaganda hatására – Chile körül sokkal nagyobb hírverés lett, mivel Chile esetében egy marxista ellen volt  a puccs, míg Argentína esetében nem. Ez egy érdekes adalék arról, hogy a médiák hogyan képesek deformálni a történelemtudatot: az argentín diktatúra áldozatairól csak azok tudnak, akik kifejezetten foglalkoztak az esettel, míg Pinochet áldozatairől mindenki tud.

A katonai diktatúra végét az elvesztett falklandi háború hozta. A Fakland-szigetek esete fájó pont Argenítában. Jogilag itt mindkét félnek igaza van: az argentín oldal szerint – és ez tény – Argentína függetlenségekor a Falkland-szigetek elismerten spanyol terület volt, a brit oldal szerint viszont – és ez is tény – a spanyolok  a területet elhagyták később, így az első állandó lakosság – brit telepesek – üres területre érkeztek.

Cristina Fernández

1983 óta demokrácia van Argentínában. Mivel a perónizmus felosztottsága ma is tény, megesik, hogy perónista politikusok egészen más politikát folytatnak. Pl. Carlos Menem (elnök 1989-1999) jobboldali, liberális politikát folytatott, míg Néstor Kircher és felesége, Cristina Fernández (elnök: 2003-2007, ill. 2007-2015 között) baloldali populisták, miközben ugyanannak a pártnak a színeiben politizáltak. Jelenleg az argentín parlamentben 50 %-a van a perónizmusnak, az összes irányzatot számítva (30 % baloldal, 20 % jobboldal). A perónistákon kívül van az argentín politikai életben egy  konzervatív-liberális jobboldali tömb (40 %), valamint kisebb pártok, közülük a baloldal 4 %-ot, szélsőbal pedig 2 %-ot tesz ki.