A legrosszabb időkben élünk

• maxval bircaman
• 2017-01-15

Mindig idők legrosszabb társadalmi rendjében élünk. Pár évvel ezelőtt magam is azt hittem, ez a lehető legjobb társadalmi berendezkedés, ezért ez számomra személyesen is keserű felismerés.

Az ősközösségben kombinálódott a magántulajdon és a közösségi tulajdon. Alapvetően a társadalom egyenlő emberekből állt, a vezetés konszenzusos alapú volt, melynek legitimítása a szakrális szférából eredt.

Az ősközösség felbomlása az államszervezet kialakulásának ideje. Sokféle irányba ment a folyamat. A nomád népeknél a katonai demokráciák domináltak, a letelepedett népeknél növekedett az egyenlőtlenség. De ez utóbbiaknál is mindig megmaradt a közösség tudata. Ennek talán legjellemzőbb példája az egyiptomi királyság, ahol a szakrális és világi teljhatalmat birtokló fáraó intézménye egyszerre létezett a kiterjedt szociális állammal és a rabszolgaság szinte teljes hiányával.

A középkor sokféleképpen alakult. A feudalizmusnak nevezett rend gyakorlatilag csak Nyugat-Európában létezett teljes mértékben, már Magyarországon is ennek egy specifikus változata volt. Még keletebbre, pl. Oroszországban a feudális típusú rend sosem törte meg a közösségi alapú rendet. Az iszlám világban pedig a katonai demokrácia hagyományai tovább éltek a középkorban is. Érdekes az Új Világ helyzete is: az Azték Birodalom rendszere mintha egyfajta keverék lett volna a nyugat-európai és az iszlám modell között – szakrális uralkodó, kiterjedt magántulajdon, nagy vagyonok, a vezető réteg kiszolgáltatottsága a központi hatalomnak -, ezzel szemben a kontinens másik nagy állama, az Inka Birodalom az ókori Egyiptomra emlékeztetett, azaz az állam fokozott szerepe a gazdasági életben, a magántulajdon korlátozott jellege.

Növekedett szinte mindenhol a társadalom tagjai közti függőség, a közösség azonban minden saját elemét szükségesnek tartotta, ebből fakadóan megmarad a közösségi tudat.

A katasztrófa a liberalizmus győzelmével kezdődött. Az egyén szuverén jogaira támaszkodás a gyakorlatban azt jelentette: immár az elitnek nincs semmilyen felelőssége az alsóbb rétegek felett. Hiszen mindenki egyenjogú, szabad ember, mindenki csinál, amit akar. A társadalom lassan atomizálódott, kezdetben a vallás megmaradt még összekötő elemként, majd a szekularizáció előrehaladtával immár ez a kapocs is megszűnt. A nemzeti kereten kivül nem maradt semmilyen közösségi tudat, a liberalizmus direkt rá is épített erre a teljesen természetellenes nacionalista elvek kötelezővé tételével.

A mai modern liberalizmus rosszabbított a helyzeten, egyesek ezt egyenesen posztliberális államnak is nevezik, arra hivatakozva, hogy sok minden megváltozott a klasszikus liberalizmushoz képest. Én nem szeretem ezt az elkülönítést, szerintem az alapok megmaradtak. De mindegy hogyan nevezzük, a tartalom a lényeg! A klasszikus liberális társadalom legalább nem tagadta az elnyomott rétegeket kultúráját, abba nem próbált durván beavatkozni a nemzeti keretek erőltetését leszámítva. Pl. nem akarta az amerikai elit tiltani a néger rabszolgák saját kultúráját, azt elfogadta, sőt integrálni igyekezett az.

A liberalizmus mai, végső stádiumában már ez se igaz. A rendszerurak – a globálkulákok és médiáik – ma már nem tűrnek aitonóm szférákat, igyekeznek minden liberális kényszerzubbonyba parancsolni. Az elnyomottaknak – nevezzük őket posztproletároknak – ma már az is tilos, ami 200 éve engedélyezett volt az amerikai néger rabszolgáknak.

Egyetlen út: megteremteni az autonómia kis köreit.