Az ortodoxián belüli legnagyobb szakadás az óhitűek.
Az ortodoxián belüli egyházszakadások legérdekesebb jellemzője az, hogy az egymástól elszakadt szervezetek dogmatikailag 100 %-ban ugyanazt tanítják. Ennek oka a keresztény dogmatika ortodox szemlélete.
A katolicizmus egyik fontos tanítása a dogmafejlődés tana, azaz az a tanítás, hogy bár Isten egyszerre megadta a teljes tanítást az Egyház alapítása idején, ez a tanítás az időben folyamatosan bontakozik ki, azaz az Egyház hirdethet ki új dogmákat ennek alapján. Ezzel ellentétben az ortodoxia tagadja a dogmafejlődést, azaz azt hirdeti, minden dogma a kezdetektől jelen volt, esetleg csak az írásbeli megfogalmazásuk késlekedhet az időben.
A gyakorlatban persze nehéz a kettő között különbséget tenni, hiszen könnyen belátható, az amit az ortodoxia írásbeli megfogalmazásnak mond, az mondható a katolicizmus által dogmafejlődésnek, de ennek ellenére az eltérő hozzáállás eredménye mégis az, hogy az ortodoxia nem hirdet ki új dogmákat, míg a katolicizmus igen. Annyira így van, hogy míg a katolicizmusban létezik hatóság a dogmakihirdetésre, ez a római pápa, addig az ortodoxiában egyszerűen nem létezik egyházi fórum, mely jogosult lenne dogmát megállapítani. Az egyetemes zsinat sem alkothat dogmát, az is csak írásbeli formáját adhatja meg a kezdetektől létező dogmának, s az egyetemes zsinatnak sincs abszolút hatalma!
Ez tehát az oka annak, hogy az ortodox fősodor és az ortodox szakadárok között nulla a dogmatikai különbség. Az összes létező eltérés kánonjogi, sosem dogmatikai. A szakadárok és a fősodrúak teljesen ugyanabban hisznek.
Mivel a szakadás leginkább az orosz ortodoxiát illeti, röviden az Orosz Ortodox Egyház története. A keleti szláv területen a IX. sz. közepén jelentek meg először misszionáriusok, a lassan kialakuló egyházszervezet a Konstantinápolyi Egyház részeként kezdett működni. Ez így maradt az orosz állam megalapítása (862) után is egészen 1589-ig, amikor az Orosz Egyház hivatalosan is függetlenné (autokefállá) vált a Bizánci Egyháztól, mindkét fél által elismerten.
A gyakorlatban 1448-1453 között is független volt az Orosz Egyház, de ez még nem volt elismert tény. 1448-ban a Bizánci Egyház csatlakozott a katolicizmushoz (firenzei únió), mely lépést az Orosz Egyház nem ismert el, kimondta egyoldalúan saját függetlenségét. Amikor azonban 1453-ben a Bizánci Egyház felmondta a katolicizmussal való úniót, az Orosz Egyház ismét elismerte maga fölött a konstantinápolyi pátriárka főhatalmát.
A papocezarista nyugati, katolikus egyházmodellel szemben az ortodox egyházmodell a “szimfónia” tételen alapszik, melynek lényege: a keresztény államban a világi hatalom és az egyházi hatalom egymás kiegészítik, egyik se törekszik a másik feletti hatalomra. A valóságban ez a modell sokszor nem érvényesült, helyette a cezaropapizmus érvényesült: azaz állam dominált az Egyház felett.
Oroszországban egészen a XVII. századig a szimfónia érvényesült. Témánkkal szoros kapcsolatban áll ez a kérdés!
A mordvin nemzetiségű Nyikon 1652-ben lett moszkvai pátriárka, hatalmas tervei voltak. Az 1523-ben megfogalmazott harmadik Róma elmélet – “два Рима падоша, а третей стоитъ, а четвертомꙋ не быти” = “két Róma elesett, a harmadik áll, s nem lesz negyedik” – alapján, mely szerint Moszkva a kereszténység örök központja, miután az eredeti Róma és Konstantinápoly (a második Róma) elestek, Nyikon arra számított lehetséges lesz az egész ortodox világ egyesítése Moszkva hatalma alatt. Nyikon úgy gondolta, hogy a régebbi görög hagyományokhoz alkalmazkodnia kell az orosz ortodoxiának – volt több eltérés is a görög ortodox és az orosz ortodox szokások között -, ugyanis ez elősegítené a közös létet, s nyilván a későbbi orosz hagyománynak kell alkalmazkodni a korábbi göröghöz.
A legnagyobb és legvitatottabb eltérés a keresztvetés módja volt. Oroszországban a kétujjas keresztvetés volt divatban.
kétujjas keresztvetés
Ezzel szemben az ortodoxia görög hagyományában a háromujjas.
háromujjas keresztvetés
Nyikon tényként fogadta el, hogy a kétujjas verzió kései orosz változztatás, így vissza kell térni az eredetire. Most már tudjuk, tévedett, a korai kereszténységben nem volt egységes keresztvetési mód, a kétujjas keresztvetés is használatban volt, sőt az ötujjas is, nem csak a háromujjas.
kétujjas keresztvetés IV. századi görög ikonon
a mai katolicizmusban szinte kizárólagos az ötujjas keresztvetés
A XVI. századi Oroszországban azonban a kérdésből hatalmas botrány lett. Az orosz egyházfő által bevezetett háromujjas keresztvetést sokan eretnekségnek, nyugati hatásnak minősítették. Az ellenálló mozgalom élén Avvakum Petrov presbiter állt.
Közben azonban, sajátos módon, a valóságban sem Nyikon pártja, sem Avvakum pártja nem nyert. A cári hatalom számára terhes lett az egyházi-állami szimfónia, mely korlátozta a cár teljhatalmát, így az egyházi konfliktust az állami hatalom ügyesen felhasználta saját céljaira. Az 1666-ban összehívott moszkvai egyházi gyűlés erős cári befolyás alatt elítélte mind Avvakumot, mint Nyikont. Avvakumot eretnekség miatt, Nyikont pedig államellenes tevékenység miatt, mivel nem volt hajlandó elfogdni, hogy a cár az Egyház felett áll. Mindkettőjüket számúzték, majd 1682-ben Avvakumot ki is végezték – máglyán elégetéssel.
Ezzel az Orosz Egyház a szimfónia tanról áttért a cezaropapista modellre. Ennek legfőbb jellemzője, hogy a moszkvai pátriárka 1700-ban bekövetkezett halála után – a moszkvai érsek-metropilitiák 1589 óta kezdték viselni a pátriárkai címet – az állami hatalom nem engedett több pátriárkaválasztást, ettől kezdve az Orosz Egyház vezetője egy a cár által kinevezett világi adminisztrátor volt. I. Péter cár még azt is tervezte, hogy – az anglikán modell alapján – saját magát nyilvánítja az Egyház vezetőjévé, de végül ezt nem valósította meg. Végül az Orosz Egyház csak 1917-ben, a lenini hatalomátvétel utáni napokban állította vissza a patriárkai tisztséget.
Minden üldözés ellenére azonban Avvakum hívei, akiket immár óhitűeknek szokás nevezni megmaradtak. Az üldözés ellenük később ellenük már kevésbé drasztikus lett, gyakorlatilag a magasabb adókkal való sújtást jelentette. Jelenleg kb. 2 millió óhitű él a világban, a legnagyobb részük Oroszországban. (Van jelentős számú óhitű hívő Romániában is, ezek Oroszországból elmenekült hívek utódai.) Több csoportjuk van, a legnagyobb a Moszkva központű Orosz Ortodox Óhitű Egyház.
balról: Kornyilij érsek-metropolita, az óhitűek vezetője, jobbról: Kirill pátriárka, a “hivatalos” egyház vezetője
A “hivatalos” és az “óhitű” egyház között ma már nincs ellenségeskedés, bár nincsenek ma sem egymással egyházi közösségben. A XVIII. sz. végén alakult ki a hivatalos egyházban az úgynevezett Egységes Hit mozgalom, mely azért harcol, hogy az óhitűek szertartásai legyenek elismerve, azaz legyen kimondva az 1666-os eretnekvád visszavonása. Ez részben megtörtént: a vád nem lett ugyan visszavonva, de az óhitű szertartások szabadon használhatók. Az Egységes Hit mozgalom egyes óhitűeket visszahozott a hivatalos egyházba, de a nagy többség maradt elszakadva.
A XX. században további szakadás történt az Orosz Egyházban, de immár politikai alapon. Az 1917-ben visszállított pátriárkátusi intézmény első birtokosa Tyhon pátriárka (1917-1925 között volt pátriárka) semleges maradt az orosz polgárháborúban, azaz nem állt ki sem a kommuisták, sem a fehérek, sem a monarchisták mellett. Ez azonban egyik félnek se felelt meg: a kommunisták számára szovjetellenesnek minősült Tyihon, az ellenoldal számára pedig kommunista kollaboránsnak. 1927-ben a Szovjeúnió területén kívüli orosz ortodox egyházközségek kijelentették, hogy a moszkvai egyházi vezetés a kommunista állami vezetés befolyása alatt nem képes a továbbiakban ellátni szerepét, így hivatalosan elszakadtak, megalakítva a Határontúli Orosz Ortodox Egyházat, New York közponntal. A Határontúli Orosz Ortodox Egyház 2008-ban újraegyesült a moszkvai egyházzal.
Lavr New York érsek-metropolitája és II. Alekszij moszkvai pátriárka az újraegyesülés aláírása után Putyin beszédét hallgatják
A kommunista korszakban történt próbálkozás egy új, kommunistpárti egyház alapítására is Élő Egyház név alatt. Látványos sikertelenség után, Sztálin 1943-ban gyakorlatilag bezárta ezt a felekezetet, miután a hivatalos egyház ígéretet tett a szovjet vezetés felé, hogy tartózkodni fog a politikától, nem fog fellépni a szovjet politikai irány ellen, cserébe Sztálin visszaadta a korábban elkobzott egyházi vagyon egy részét.
