Furcsa hivatalos nyelvek

A világ legtöbb országában az a hivatalos nyelv, mely a lakosság többségének anyanyelve. De megesik ritkán, hogy a lakosság többségének anyanyelve nem hivatalos nyelve egy adott országban. Na, ezek a valóban érdekes esetek.

Hivatalos nyelvként a következőt veszem figyelembe:

• az illető ország jogrendje szerinti hivatalos nyelvet,
• ha az illető ország jogrendje nem állapít meg hivatalos nyelvet, akkor azt a nyelvet, melyet az állam ténylegesen használ.

Az amerikai kontinensen egyetlen ilyen eset sincs, míg Európában egy van, egy sajátos eset.

A brit tengerentúli terület Akrotíri és Dekélia egyetlen hivatalos nyelve az angol, miközben a lakosság legnagyobb részének anyanyelve a görög. De ez a helyzet sajátos, a görög anyanyelvű lakosság ugyanis ciprusi állampolgár, a brit hatóság pedig nem végez valódi polgári kormányzati funkciókat. Akrotíri és Dekélia úgy működik mint egy katonai támaszpont, azzal a sajátossággal, hogy a terület jogilag nem része Ciprusnak.

Ázsiában 3 olyan ország van, ahol a többségi nyelv nem hivatalos nyelv: Bhután, Indonézia, Pakisztán.

Bhutánban a hivatalos bhutáni nyelv csak a lakosság 25 %-ának az anyanyelve, a legnagyobb helyi nyelv a nepáli, ami viszont “külföldi” nyelvnek minősül a helyi hagyományok szerint. Ezt erősíti az is, hogy a nem-bhutáni anyanyelvűek zöme is bhutáánival közeli rokonnyelvet beszél.

Indonéziában az egyetlen hivatalos nyelv az indonéz (ez a maláj nyelv helyi sztendertje), azonban ez csak az ország második legnagyobb nyelve, a lakosság kb. 17 %-ának az anyanyelve. Az ország legnagyobb nyelve a jávai, mely a lakosság 34 %-ának az anyanyelve.

Az ok a holland gyarmati státuszból 1945-ben függetlenné vált Indonézia tudatos politikája. Többnyelvű ország helyett szeretettek volna egyetlen nyelvet kiemelni, így kialakítva az addig valójában nemigen létezett indonéz nemzeti identitást. A lakosság többszáz nyelven beszél az országban, ezek közül 20 nyelv 1 millión felüli anyanyelvi közösséggel rendelkezik! Kellett egy közös állami nyelv, az indonéz vezetés pedig el akarta kerülni azt a helyzetet, hogy a közös nyelv a volt gyarmatosítók nyelve (a holland) legyen. A választás azért esett a malájra, mert ez hagyományosan a térség fő közvetítő nyelve évszázadok óta.

Az indonézesítő program maximálisan sikeres lett, ma Indonézia lakosságának 79 %-a beszél indonézül, közülük 17 % anyanyelvként, 62 % pedig anyanyelve mellett második nyelvként. Ennek mellékterméke persze az, hogy a többi nyelv szerepe vissza lett szorítva, az oktatás nyelve kizárólag az indonéz (a helyi nyelvek csak tantárgyak az alapfokú iskolákban), a médiák is szinte teljesen indonéz nyelvűek.

Pakisztán esete kicsit hasonló. Pakisztánban hivatalos nyelv az urdu és az angol (az angol hivatalos státuszának megszüntetése hivatalos terv), miközben az urdu csak a lakosság alig 11 %-ának az anyanyelve. Az urdu a hindusztáni nyelv egyik sztendertje – a másik sztendert a hindi, a két nyelv valójában ugyanaz a nyelv tehát, az eltérés kulturális alapja elsősorban vallási: az urdu a muszlimok nyelve, a hindi pedig a hinduké. A különbség talán összehasonlítható a szerb-horvát különbséggel. Az urdut arab betűkkel írják, s sok perzsa és arab jövevényszó van benne, míg a hindi ragaszkodóbb a szankszkrit eredethez és indiai írással (devanagari) írják. Már a brit gyarmatosítás idején (amikor a mai Banglades, India és Pakisztán egy ország voltak még) a helyi muszlimok egymás közti fő közvetítőnyelve az urdu volt, s ezt a hagyományt vitte tovább a független Pakisztán.

Óceániában 3 ország van, ahol szintén nem a fő anyanyelv a hivatalos nyelv: Mikronézia, Pápua Új-Guinea, Salamon-szigetek.

Mikronézia egy 4 államból álló szövetségi állam, Az ország területe alig 700 km², ez viszont 4 szigetcsoportot jelent (ez a 4 állam), melyek közti távolság majdnem eléri a 3 ezer km-t. Minden államnak saját nyelve van, az ottani lakosság fő nyelve. Szövetségi szinten viszont – az amerikai gyarmati idők hagyományaként – az angol az egyetlen hivatalos nyelv, melynek anyanyelvi beszélői szinte egyáltalán nincsenek, sőt a lakosság 95 %-a nem tud angolul egyáltalán.

Pápua Új-Guinea a világ nyelvészeti csúcsa. A Magyarországnál kb. 5-ször nagyobb ország arról híres, hogy ott beszélik a világ legtöbb nyelvét. A világ kb. 7 ezer nyelvéből kb. minden nyolcadik nyelv pápua-új-guineai! Emellett sajátosság, hogy a legnagyobb helyi nyelvet is alig 200 ezren beszélik, ez kb. a teljes lakosság 3 %-a. Azaz Pápua Új-Guineában egyszerűen nincsenek  a szó igazi értelmében vett többségi nyelvek: nagy számú 1-3 %-os arányú nyelv van, s még sokkal több 1 % alatti.

Az ország hivatalos nyelve az angol, valamint 2 kreol nyelv: a tok pisin és  a hiri motu. A két kreol nyelv anyanyelvi beszélőinek száma együttesen a lakosság 3 %-a, viszont ezeket a nyelveket a lakosság nagy része beszéli idegen nyelvként. Az adatok szerint a lakosság 60 %-a beszéli a tok pisint, s kb. 5 %-a pedig a hiri motut. A hiri motu maláj alapú kreol. a tok pisin pedig angol alapú kreol.

A kreol nyelvek a pidzsin nyelvek “fejlődési” foka. A pidzsin olyan nyelvet jelent, mely egy létező nyelv egyszerűsített alakja, amit idegen anyanyelvűek használnak egymás közti kommunikációra. Amint egy pidzsin nyelv egy adott csoport anyanyelvévé vélik, ezt a pidzsin kreolosodásának nevezzük. Ez a jeleneség leginkább az amerikai kontinensen figyelhető meg, ahol a behurcolt néger rabszolgák – mivel külöböző afrikai népekből származván nem volt közös nyelvük – kialakítottak egy saját közös nyelvet, jellemzően a gazdáik nyelvének (jellemzően angol vagy francia) egyszerűsített verzióját, mely lassan a következő nemzedékek anyanyelvévé vált. A karibi térségben szinte minden volt angol gyarmaton van ilyen nyelv, viszont ott az a sajátosság van, hogy a lakosság jellemzően kétnyelvű, azaz a kreolon kívül beszéli az kreol alapjául szolgáló európai nyelvet is. Pl. Jamaikában szinte mindenki beszéli a jamakai kreolt és a szabványos angolt is anyanyelvként: a jamaikai kreolt csak egymás közt használják informális helyzetben, míg hivatalos helyzetben vagy idegenekkel áttérnek a szabványos angolra.

Pápua-Új Guineában a helyzet csak annyiban más, hogy a tok pisin anyanyelvűek nem kétnyelvűek, azaz csak tok pisinül beszélnek, angolul nem tudnak. A tok pisin nyelv neve egyébként az angol “talk Pidgin” kifejezést takarja. A nyelv fő szerepe szóban van, írásban a használata jóval ritkább. A helyi elit is ezt a nyelvet használja, de csakis szóban és kevésbé hivatalos helyzetben, azaz pl. a parlamentben a vita tok pisinül megy, majd a hivatalos nyilatkozatok angolul történnek, s a kiadott jogszabályok meg kizárólag csak angolul. Az elithez tartozás jele az, hogy valaki tud angolul… ennek fő oka az, hogy az angol az oktatás nyelve, tehát aki járt iskolába, az angolul is beszél.

A tok pisin hangzása olyan, mintha valaki direkt hibásan beszélne angolul. íme az egyik pápua-új-guineai tv-csatorna tok pisin nyelvű hírműsora:

A Salamon-szigetek helyzete részben hasonló. A kb. 600 ezres lakosságú országban 70 nyelvet beszélnek, egyik se emelkedik ki a többi közül. A legelterjedtebb nyelv a pijin – mely kölcsönösen érthető a tok pisinnel -, ami szintén egy angol alapú kreol nyelv, de ez is csak a lakosság 4-5 %-ának az anyanyelve. Viszont idegen nyelvként a salamon-szigetiek 70 %-a beszél pijinül, ez az ország fő nyelve tehát.

Az eltérés Pápua Új-Guineához képest, hogy a Salamon-szigeteken csakis az angol a hivatalos nyelv, bár anyanyelvi beszélői gyakorlatilag nincsenek.

Végül jöjjön Afrika, az a földrész, ahol az országok többségében a legnagyobb helyi nyelv nem hivatalos nyelv.

Afrikában többféle ok van erre.

A legfőbb ok: az egyes országok etnikai sokfélesége. A mai határok – nagyon kevés kivétellel – a gyarmati határok eredményei, melyeket földrajzi alapon húztak meg a gyarmattartó államok, figyelembe se véve az etnikai elvet. Azaz még a legnagyobb afrikai népek is jellemzően több ország között vannak felosztva.

A másik ok, hogy az egyes helyi nyelvek együttéltek a gyarmatosítók nyelvével, a helyi nyelveket visszaszorítva amolyan családi nyelv szintjére, miközben minden “fontosabb” dolog európai nyelven zajlott. Ez az illető államok függetlensége után is megmaradt. Így a mai helyzet az, hogy – az arab Észak-Afrikát és Etiópiát leszámítva – nem létezik olyan afrikai ország, ahol csak valamely a helyi nyelv lenne hivatalos.

Ennek alapján az afrikai országokat – ismét az egészen más helyzetű arab Észak-Afrikát és Etiópiát leszámítva – fel lehet osztani a következő részekre:

1. Olyan országok, ahol a helyiek nagy része teljesen átvette a gyarmatosítók nyelvét, azaz a lakosság nagy része egy anyanyelvű, s ez a nyelv valamelyik európai nyelv. Erre talán a legjobb példa Angola. Az ország gyarmatosítása a portugálok által még a XV. sz. végen elkezdődött, s a portugál gyarmatosítási politika sajátossága volt a lakosság egyfajta integrálási terve, melynek fő eleme a portugál nyelv terjesztése volt, elsősorban a “gyenge erőszak” módszerével (pl. jobb állást kaphatott az, aki tudott portugálul, az ilyen ember státusza privlegizált lett az egyszerű “bennszülöttéhez” képest).  Ez a következetes politika szinte teljes sikert ért el Angola tengermenti részein, ott a lakosság a XX. sz. elejére már csak portugál nyelvű lett. Ehhez járult a városok hatása a XX. sz. folyamán, a városokba migráló vidékiek második nemzedéke már portugál nyelvű lett. Ezzel szemben Angola belső részein a portugál mindvégig idegen nyelv maradt, a helyi eredeti nyelvek maradtak a fő nyelvek. Valójában Angolában ez az ellentét volt sokáig a fő választóvonal: a portugál anyanyelvű angolaiak és a nem-portugál anyanyelvű angolaiak között. Az Angola függetlenné válása (1975) utáni 27-éves polgárháborúban is szerepet játszott ez: a látszólag tisztán ideológiai harc – a szovjet-kubai támogatású kommunista MPLA és az amerikai-brit-délafrikai támogatású nyugatpárti UNITA között – részben azt is jelentette, hogy a portugál anyanyelvű, valamint a portugált második nyelvként is beszélő angolaiak álltak a “kommunista” oldalon, míg a portugált csak idegen nyelvként tudók vagy azt egyáltalán nem beszélők az “antikommunista” oldalon. Ma, bár Angola lakosságának alig 2-3 %-a etnikailag portugál vagy kevert angolai-portugál, a lakosság 25 %-ának a portugál az egyetlen anyanyelve, valamint további 40 % kettős anyanyelvű, melyből egyik a portugál.
2. Olyan országok, melyek etnikailag szinte teljesen egyszínűek, mégis a helyi többségi nyelv valamely európai nyelvvel együttesen hivatalos.Jó pl. erre Burundi, ahol a lakosság 99 %-a kirundi anyanyelvű. mégis a kirundi az angollal és a franciával együtt hivatalos nyelv, s bizony, nem a kirundi van első helyen tényleges használatban, hanem a francia – aki nem hiszi, nézegessen burundi hivatalos honlapokat.
3. Olyan országok, ahol van egy erős helyi többségi nyelv, mégis csak a volt gyarmatosítók nyelve hivatalos. Például Malawi, ahol a legnagyobb helyi nyelv a lakosság 60 %-ának az anyanyelve, mégis az angol a egyetlen hivatalos nyelv.
4. Erősen multietnikus államok, ahol eleve képtelenség lenne kiválasztani egy hivatalos nyelvet. Ahol ezt megteszik (pl. Dél-Afrikában, ahol 11 nyelv rendelkezik hivatalos státusszal!) ott is az a tényleges helyzet, hogy az európai nyelv abszolút elsőbbséget élvez.

Fentiek alól egyedül Kelet-Afrika egyes részein mutatkozott kitörési lehetőség, de a folyamatok ott sem fejeződtek még be. A szomáli nyelv és a szuahéli nyelv erős jelenléttel büszkélkedhetnek, de még ezek nyelvterületén sem ez a két nyelv az egyetlen hivatalos nyelv. Fekete-Afrikában mindenesetre a szuahéli az egyetlen sikeres példa, hogy egy helyi nyelv sikeresen használható minden lehetséges célra.

Országok, ahol van egy erős többségi (50 % feletti) nyelv, mégsem az a hivatalos nyelv: Botswana, Egyenlítői Guinea, Ghána, Lesotho, Malawi, Mauritius, Namíbia, Niger, Togo, Zöld-foki-szigetek.

Erősen multietnikus államok (a legnagyobb nyelv aránya is 50 % alatt van), ahol csak valamelyik európai nyelv hivatalos: Benin, Bissau-Guinea, Burkina Faso, Dél-Szudán, Elefántcsontpart, Gabon, Gambia, Guinea, Kamerun, a két Kongó, Mali, Nigéria, Sierra Leone, Szenegál. Zambia.

Közép-Afrika speciális eset, a francia mellett hivatalos nyelv a helyi sango nyelv is, mely nem a többségi nyelv, de az ország hagyományos közvetítő nyelve. Hasonló eset Kenya, Tanzánia és Uganda, ahol az angol és szuahéli a hivatalos nyelv, bár ez utóbbi nem a legnagyobb helyi anyanyelv egyik országban sem.

Van, ahol az arab játszik szerepet, bár nem az arab a legnagyobb helyi anyanyelv: ez a helyzet Dzsibutiban, ahol az arab és a francia a hivatalos nyelv, Mauritániában, ahol csak az arab a hivatalos nyelv, bár csak a lakosság kb. harmadának az anyanyelve, s Csádban, ahol az arab és a francia a hivatalos nyelv.

Végül Etiópia, ahol az egyetlen hivatalos nyelv az amhara, mely létszámban csak az ország második nyelve, anyanyelvi beszélőinek aránya 30 %. Ennek oka történelmi, az amhara hagyományosan az etióp identitás nyelve, míg a többi nyelv “kisebbséginek” számít.