Balkáni háborúk

Röviden az 1912-1913. évi balkáni háborúról.

A négy balkáni keresztény állam közös érdeke volt a XX. elején Törökország (pontosabban az Oszmán Birodalom) kiszorítása Európából, s a török uralom alatt álló keresztény lakosság felszabadítása ezáltal.

1912 elejére a négy állam – Bulgária, Görögország, Montenegró, Szerbia – megállapodott egymással a közös háborúban a törökök ellen. Románia nem tanúsít érdeklődést a szövetség iránt, Románia ekkor Ausztria-Magyarország és Oroszország felé rendelkezik területi követelésekkel.

Íme ez a kiinduló helyzet az 1912-es határokkal:

A háború előtt egyedül Szerbia és Bulgária – ez volt akkor a két legerősebb állam a négy közül katonai értelemben – állapodik meg a megszerzett török terület felosztásáról, Macedóniát illetően.

Íme Szerbia és Bulgária és az egymás között előre elosztott macedóniai területeik, pontosabban ezek azok a területek, melyekről a felek kijelentik, hogy nem támasztanak igényt a másik felé. Szerbiáé Macedóni északi sávja, Koszovó, Szandzsák, valamint Albánia, ezek többségében szerb és albán többségű területek. Míg Macedónia többi része Bulgáriáé. ezek bolgár többségű területek a középső részen, míg délen bolgár-görög kevert lakosságúak.

A csíkos területet illetően a két fél nem tud megállapodni, ezért úgy döntenek e területet illetően a háború után az orosz cár döntőbíráskodását fogják kérni.

Montenegró nem támaszt igényt területre, pénzbeli kompenzációt kér részvételéért a háborúban.

Ami Görögországot illeti, hadereje gyengébb mind a szerb, mind a bolgár haderőnél, így nem látszik szükségesnek az előzetes megállapodás. Hallgatólagosan egyetértés van, hogy az etnikailag görög többségű területek Görögországhoz fognak kerülni, a Pelloponész-félszigetet északról határoló területek, elsősorban Epirosz, és a Földközi-tengeri szigetek, melyeknek akkor csak kisebb része tartozott Görögországhoz.

A háború megindítására 1912 szeptemberében az ürügyet az szolgáltatja, hogy Törökország elutasítja a négy balkáni állam követelését arra vonatkozóan, hogy adjon autonómiát a török fennhatóság alatt álló balkáni népeknek. Az elutasítás után Montenegró megtámadja Shkodra városát (jelenleg Albániában), ezt török hadüzenet követi, amire a másik három szövetséges is hadat üzen a törököknek.

A háborúra az alkalom ideális, ugyanis a török haderő éppen súlyos problémákkal küzd, Ugyanebben az időben folyik az olasz-török háború Líbiában, mely végül – 1912 októberében – teljes török vereséggel zárul. (Ekkor lesz Líbia olasz gyarmat.)

A négy szövetséges elosztja egymás között a katonai feladatokat. A legerősebb hadsereg a bolgár, ezért ez vállalja fel a támadást a török fő erők irányában: Trákiában Isztanbul felé. A görögök a haditengerészetükkel segítenek elsősorban: megakadályozzák, hogy a török hadihajók segítséget küldenek a szárazföldi csapataiknak. Szerbia és Montenegró pedig a hadi terület nyugati részen aktív.

A hadműveletek rendkívül sikeresek, több területen a török ellenállás gyorsan összeomlik. A török erők a legkeményebb ellenállást Shkodra, Joaninna (ma: Görögország) és Edirne (ma: Törökország) városoknál tanúsítják, de végül ezeknél is szövetséges győzelem születik.

Több eset van, amikor a szövetségesek igyekeznek egymással is versenyt futni, mivel nem igazán bíznak meg egymásban. A legnevezetesebb eset Thesszaloniki, melyet a bolgár és a görög csapatok is igyekeznek elfoglalni. Végül a görög csapatok pár órával a bolgárok előtt érnek a városba.

A háború végén a tűzszünet kihirdetésekor – 1913 májusában – a következő a helyzet, az egyes államok és a katonai igazgatásuk alatt álló terület:

Megjegyzés: Albánia ekkor még nem létezik. Az Albániaként jelzett terület az a terület, mely a még a háború előtt kirobbant albán felkelés ellenőrzése alatt áll 1913 májusában.

1913 májusában ül össze Londonban a négy győztes hatalom a vesztes Törökországgal együtt a háború politikai lezárására. A nagyhatalmak hozzáállása nem egységes. Anglia és Németország hivatalosan Törökország szövetségesei. Anglia ennek ellenére titokban támogatja Görögországot (azon az alapon, hogy az a kisebbik rossz, ha az angol szövetséges görögök szerzik meg a területeket, mintsem az orosz szövetséges szerbek). Németország pedig éppen szeretette volna megnyerni Bulgáriát szövetségesnek Anglia és Franciaország ellenében, így szintén titokban támogatja Bulgáriát. Ausztria-Magyarország szintén támogatta Törökországot, de nem volt hajlandó annak segítséget nyújtani, ehelyett inkább igyekezett a szerb területnövekedést korlátozni, s erre a legjobb mód az albán felkelés és a bolgár igények támogatása volt Szerbia ellenében. Anglia végül a bolgár igényeket is támogatta, azon az alapon, hogy még mindig jobb, ha Trákia bolgár lesz, mintha orosz lenne, ugyanis Oroszország egyik célja akkoriban Isztanbul meghódítása volt. Oroszország pedig a kezdettektől a négy balkáni államot támogatta, azzal a titkos reménnyel, hogy a háború közelebb visz a nagy terv (Isztanbul meghódítása) eléréséig. Egyedül Franciaország volt az, mely mindvégig a török oldal mellett állt ki, azonban a francia vezetés úgy döntött: csak akkor lép fel aktívan, ha Anglia is így akarja, ami – mint fentebb látható – nem következett be.

A londoni megállapodás végülis gyakorlatilag ügy dönt, hogy azé az adott terület, aki azt katonailag birtokolja, két pontot leszámítva:

• létrejön Albánia mint független állam, így a szerb, montenegrói, és görög csapatoknak vissza kell vonulniuk az általuk megszállt terület egy részéről, azt átadva Albániának.
• a nagyhatalmak szerint Bulgária túl közel került Isztanbulhoz, így a bolgár-török határt kb. 70 km-mel északnyugatabbra húzzák meg:

A londoni megállapodás hatalmas felháborodást vált ki Bulgáriában, Elsősorban Macedónia kapcsán, melynek csak a keleti részét kapja Bulgária, a többit elosztotta egymás között Görögország és Szerbia, s elfelejtődik az egy évvel korábbi bolgár-szerb magállapodás is.

A bolgár kormányzat és a közvélemény a háború alatti jelentős bolgár sikerektől megrészegülve hiszi, hogy biztos a győzelem, ha Bulgária megtámadja szövetségeseit. Így Bulgária júniusban megtámadja Szerbiát és Görögországot Macedóniában: a cél délen Thesszaloniki elfoglalása, nyugaton pedig a szerb és görög erők kiűzése a területről egészen az albán határig.

Az eseményeket látja Törökország is. Isztanbulban puccs távolítja el a török közvélemény szerint gyenge és áruló kormányt, helyére radikálisok jönnek. A török hadsereg. kihasználva azt, hogy a bolgárok Macedóniában harcolnak, megtámadja Bulgáriát.

Természetesen a bolgár haderő nem képes három ellenséggel megbirkózni. Ráadásul időközben megjelenik Románia, mely kijelenti, hogy Macedóniában 400 ezer román él (a valódi szám kb. 60-70 ezer lehetett akkoriban), s e tényért területi kompenzációra jogosult, így követeli, hogy Bulgária adja át neki Dél-Dobrudzsát. Miután Bulgária ezt megtagadja, Románia hadat üzen, s a gyakorlatilag védetlen Észak-Bulgáriában egészen Szófiáig halad előre.

Augusztusban Bulgária kapitulál.

Az újabb megállapodás megváltoztatja a Londonban megállapított határokat, Bulgária rovására:

• Kelet-Trákia Törökországhoz kerül (ekkor alakul ki a mai Törökország európai határvonala),
• Macedónia délkeleti részét megkapja Görögország,
• Dél-Dobrudzsa Romániához kerül (ezt Bulgária 1940-ben visszaszerzi, máig bolgár terület),

Két évvel később Bulgária ezen területvesztések miatt kapcsolódik be az I. világháborúba a központi hatalmak oldalán. Az eredmény akkor ugyanaz, sőt Bulgária még további területeket veszít el 1919-ben Szerbia és Görögország javára.